Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
26 kellene olvasnia, annyiszor megígérte már Amáliának. Ígéretei betartását kezdhetné akár ezzel is, ha már kéznél van. A könyvvel a kezében visszahuppant az ágyra, és olvasni kezdett. Biztos volt benne, hogy néhány oldal után el fog aludni. Mindig így hatottak rá a könyvek. Ezúttal azonban az olvasás nem altatta, még álmossá sem tette, sőt éberré inkább, ahogy sorról sorra haladt, egyik bekezdésről a következőre, végig az író előszaván, melyben oly érzékletesen beszélt a jövőben az óvilágra váró keservekről és a sok szenvedésről, mely az ember és a föld egymással vívott küzdelméből fakad, s amely óhatatlanul az előbbi vereségével zárul, miután az ember kipusztítja az erdőket, kizsigereli a termőföldeket, egészen a bevezető rész végéig, ahol az író felsorolja, immár optimistán és derűlátón, milyen áldásokkal jár majd az a világ, ami ezután következik, amikor a tudás és az értelem uralkodik el az emberiségen. Majd belekezdett magába a regénybe, ámulva az író fantáziáján, hogy a történetét a majd’ ötven évvel későbbi jövőben indítja, 1952-ben, amikor II. Habsburg Árpád uralkodik Magyarország felett, s leírja azt a jövőbeli Pestet, a város felett őrködő, ezer méteres köteleken felengedett kétszáznegyven léghajót, amikről trinitrin, durranilin, dynamit, nitromannit és pyroxilin lövedékeket lehet hajigálni az ellenségre, s nagyot ámult a páncélingen, amit a királynak viselnie kellett, a húszrét tafotán, amit selyemmel varrtak összevissza. Úgy belemerült a regény világába, hogy észre sem vette, amikor Amália belépett a szobába, csak amikor becsukta maga mögött az ajtót, annak hangjára rezzent össze. – Maga már itt? Amália nekidőlt háttal az ajtónak, és onnan mondta: – Marcell, baj van. – Miféle baj? – Ezek megutáltak minket. Azt hiszik, maga dobta fel a rendőrségnek Giorgiót. Marcell gondosan behajtotta az oldal fülét, ahol a könyvben tartott, majd felült az ágyon. – Csak nem? – Fesztné, Plókayné nem is fogadta a köszönésemet! Egy mosoly. Egy gúnyos mosoly, és elfordították a fejüket. Az asztalnál egyedül Emília szólt hozzám. Hát normálisok ezek? Maga csak meghozta a hírt Emíliának, nem maga jelentette föl! Ezek szerették azt az olasz inast. Aki a hazájuk ellen áskálódott. Ellenük. Sőt még mindig szeretik. Pláne a hölgyek. Egytől egyig el vannak keseredve. És dühösek. Mintha elvesztették volna a játékszerüket! Miért? – Gyanítom, bizonyos szolgáltatásokat… Amália tiltakozón felemelte a kezét. – Ne is folytassa! Marcell felállt, és felesége neszesszeréből előhalászta a cigarettatárcát. Amália ezúttal nem tiltakozott. – Nem vette észre délután? Amikor az inast a két rendőr kivezette, hogy odaszólt nekem. – Mert tudta magáról, hogy rendőr, azért. – De a többiek számára ez egyenlő volt a júdáscsókkal, kedvesem. S talán Giorgio maga is úgy hitte, én állok a letartóztatása hátterében, hiszen tudta
