Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 2. szám - Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál
19 A ház franciaablaka kinyílt, és egy vékony, ősz szakállú öregúr lépett ki a teraszra. Bordó csíkos köntöst viselt, és botra támaszkodott. Marcell a sétapálcájával a ház irányába mutatott. – Hát neki! – Hiszen ez ő! – kiáltott fel Amália. A hölgy a rácsos kapu túloldalán elmormogott valami csúnyát a fogai között, majd sarkon fordult, és visszakacsázott az úton. Egy időre eltűnt a szemük elől, majd kisvártatva újra felbukkant a ház erkélye alatt. Az öregúr leszólt neki valamit, mire visszaindult a kapuhoz. Most már szaporábban jött, s mikor odaért, bedugta a kulcsot a zárba. – Akkor jöjjenek, no! – mordult rájuk. Mire a házhoz értek, az öregúr már lent várta őket a bejáratnál. – Maguk a zomboriak, ugye? – kérdezte. Hangja rekedtes volt. Mindkét kezével a botjára támaszkodott. Szakálla, kevéske haja teljesen ősz. S bár tekintete fáradtnak, megtörtnek tűnt, kíváncsian méregette őket. Amália meghatódott üdvözlését mosolyogva fogadta, előrenyújtott kezét szimbolikus kézcsókkal illette. – Kedves detektívem! – mondta Marcellnek, amikor kezet fogott vele. – Fáradjanak beljebb, túlságosan meleg van idekinn. Jolán, kísérje a vendégeket a dolgozószobába! A házvezetőnő kétkedve nézett rá, de az öregúr görbebotját az ajtó felé lendítette. – Oda, na, oda, ha mondom! Menjenek csak előre, majd beérem magukat! Követték a vállas hölgyet a ház hűvösébe, keresztül a széles előtéren, majd föl a tekergős lépcsőn. Egy kétszárnyú ajtó után kicsi, szűkös szobában találták magukat, melynek minden bútorzata egy könyvespolc volt, egy íróasztal székkel és egy kopott huzatú kanapé. A franciaablak, amelyen pár perccel korábban házigazdájuk kilépett a teraszra, még mindig nyitva állt. A szoba közepét az íróasztal foglalta el, telis-tele papírokkal, könyvekkel, újságkivágásokkal. Amália felemelte az egyik újságdarabot. – Nézze, Marcell, ez magáról szól! – suttogta elragadtatottan. Lépések közeledtek kintről, és még mielőtt Marcell vethetett volna egy pillantást a kivágásra, Amália gyorsan visszatette a helyére. Házigazdájuk bebicegett a szobába. – Üljenek már le, na! A kanapéra, mindketten, hogy lássam is magukat! Helyet foglaltak, míg az író kijjebb húzta a széket az asztala mellől, és közelebb hozta hozzájuk. Leült, botját maga mellé tette. – Már kicsit megijedtünk – kezdte Amália –, a házvezetőnője azzal ijesztett meg bennünket, hogy uraságod Balatonfüreden nyaral… – Úgy volt – bólintott. – És mások számára így is van. Pesten mindenki úgy tudja, Füreden vagyunk. Nejem őnagysága ott van, de én… – egy huncut mosol ylyal széttárta a karját – … én itt vagyok. Nem volt egyszerű, de néha egy öregembernek sem árt, ha a sarkára áll. Jolánra ne haragudjanak, ő csak azt tette, amit kértem tőle. Előrehajolt, és kezével megpaskolta Marcell térdét.
