Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 11. szám - Kovács Lajos: Ha az Istent megtaláljuk…; Első borom; Eladhatatlanul; Központ(oz)atlan; Versek pinceajtókra-ablakra (versek); Átizzadt nagymama-ingek; Egymesében három
53 tekintete maga a lelkifurdancs, szólni és kérdezni sem tudok, pedig nem értem, mi szükség itt rám, hiszen éveken át nélkülem zajlott és zajlik az élet a házukban. Vendég vagyok folyton, városi úrifiúnak számítok, akiből miniszter lesz talán, annyival többet tudok náluk már most a világról. Megfellebbezhetetlen, ahogyan rám tuszkolnak mindent: drága és divatjamúlt ruhákat, célokat és képességeket. Vitán felüli a sorsom, ábránd lehetek, de mások célja és sorsa bizonyosan nem. Magyarországi az aurám, az izgágaságom, a hiúságom. Félelmet keltek az évente meghódítandó barátaimban is. Ők egymás szemében már sosem nőnek vagy zsugorodnak, az én kísértetiesen rapszodikus megjelenéseim viszont legendákat szaporítanak rólam. Érzem, ahogyan ritkul körülöttem a levegő. A vákuumban lebegésből ügyetlen kitörési kísérleteket teszek: mesélek Julienről és Mathilde-ről, félreértem és félremagyarázom Stendhalt, így is szájtátva csodálnak, a könyvet úgysem veszik a kezükbe. Mint a vándorszínész erőn feletti mutatványát fogadják francia erotikámat. Nagymama szemérmetlen mezítelensége meg is bátorít, ezt is tökéletesen félreértem, ráadásul senkivel sem tudok róla beszélni. Csak Julien Sorel, az ács fia elég egzotikus és izgató ahhoz, hogy a barátaim körülüljék bennem, és soha ne vegyék kézbe másként, mint ahogy én torzítom el korán kikezdett ártatlanságommal. Nagymama a napra terítteti velem az ágyneműhuzatot, a hálóinget. Ül négy szüléstől megviselt testtel a meztelen ágyban, kiszolgáltatottan engedi, hogy öltöztessem, lassan ráhull megroskadt mellére, puha hasára a kikeményített, halkan roppanó hálóing. Már csak valószerűtlenül fehér lábszárai világítanak a cserére váró lepedőről, én éppen a párnahuzattal birkózom, nehezebben boldogulok vele, mint a dunnával. Nagymama fölkel, a kemencéhez botorkál. Meglesem, ahogyan fájdítja a derekát, zsibbadtan ellazult térdét, könyökét. A két szeme mindig mosolyra metszve, duzzadt orra azonban kellemetlenül fehér és szigorú. Hajladozik, próbálgatja a test hajlítható kötéseit. Visszasétál, egyetlen mozdulattal helyreigazítja az ügyetlenségemet. Erőtlensége is határozott, céltudatos. Nem vesz róla tudomást. Természetesen uralkodik, az orvos késése is az ő akaratát szolgálja, engem tart vele kordában. Olvasni szeretnék, hogy délután, ha megjönnek a földekről a barátaim, gőggel és kétségbeesett, megvallhatatlan alázattal keressem a közelségüket. De nagymama előtt nem lehet olvasni. Elparancsolja tőlem, belemélyed, szemüveget cserél, aztán elég néhány mondat, és ledobja a sározott padlóra összes önérzetemet: miket engednek neked otthon? Miféle szemérmetlenségeket írnak össze manapság? Mondanám neki, hogy száz évnél is régebbi mese ez, mégsem mondom. Ott van a cím alatt, Krónika 1830-ból, úgyis látta. Inkább az istálló gerendáján tartom, kicsit élvezem, hogy majd hazamegyek Magyarországra, és egy darabig trágyaszagú lesz a könyvespolc.) Sorban szülte, ahogy illik, a négy gyereket, köztük a két Józsikát, mert az elsőt hamar temetni kellett. Anyám lett a két fiatalabbik testvér nevelő nénje, de ő volt nagyapánk dublőre, a háborúban eltűnt nyakas parasztember olyan apró fiúgyereket hagyott itthon, hogy a nagylányt verte az átok. Perelni, dolgozni, fenn- és megtartani – ez mind az ő dolga lett. Nagyanyánk ágyát elborította a lucsok, a vértelenség, a folyamatos végtagfájás forró kínja. Istent rendelte magához, ha már Isten házába sem mehetett. Anyánkra átbogozta az összes hátibatyut, folyamatosan és sietősen, csak éppen bele nem roppanhatott. Anyánk már ilyen marad mindig. Nem tud leülni, nem tud kidőlni a sorból, ha megbetegszik, kalimpálva evickél valamelyik part felé. Csak kimászni mindenből, csak nem megmerülni! Nagymama lebegése egészen másik tengervizet idéz. Sós, lázas, izzadt, nagy tenger az övé, fehéren tartja a bőrt, a fogak fényét, s csak himbálózik benne a test, partra vethetetlenül, kifoghatatlanul. Nagypapa is csak a konyhaasztal partjairól nézi, nem tudni, vannak-e még vágyai, várakozásai. Leszoktatva mindenről, ami drága, ami szagos, bujkálásra késztetve pislant a ringatózó asszony után. Felé?
