Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - A. Gergely András: Egy kaland, de nem csak (Havasréti József: Nem csak egy kaland)
127 a köteten. Mégis így teljes, ekképpen eszélyes, „imígyen szóla…” moralitású, képtelenségnek kitett képsorokkal, drogfüggetlen narratívával. Átkaroló, invitáló szöveg. Megfejtésre érdemes, talányteres, tudáskételyes. Elegánsan önmaga és más is, a monologizált egyneműség és a magányos dialógusok szakaszainak tónusában mozog felváltva, mint egy résztvevő, megfigyelő, maga is kalandelemző kutató. Ez a titka, a csodafegyvere, a szótárában rejlő sikerkészlete. Helyenként sikamlós készlet, de szánalmasan hiteles. Megejtően bölcs, már-már a tudálékos határán…, pedig csak megértő… „ Nyers és vad küzdelmet látott, de győzelem vagy vereség nélkül végződött, valami ésszel megmagyarázhatatlant. Komor, durva tömbökre hulló zene bugyborékolt a hangszórókból, a basszus erős volt, Vera egész teste remegett a mély hangok alatt. Stroboszkóp villogott; a színpad tere kitágult, a közönség tagjai – megannyi ijedt szellemarc – a háttérbe húzódni látszottak. Vaku lobbant, valaki fényképezett, a stroboszkóp izzó csíkjaival viaskodva. Sok volt a fény, de úgy érezte, hogy ez a fény nem derűs, nem vigasztaló, hanem paradox módon sötét és gonosz, szinte már iszapos; valami rosszindulatú és kifürkészhetetlen akarat mozgatja. Ezt látják azok, akiket vallatnak, gondolta. Hajas a fal előtt kuporgott a földön, meztelenül, ki tudja, mikor és hogyan kerülhetett oda. Talán abban a másodpercben, amikor vaksötét volt…” Házmesterek világa, agresszív nagymamák és jólelkű iparosok ideje, a belsőleg megosztott, de voltaképpen békésen ócska szocializmus környezeti tónusai, tudósféle fantasztákkal, anti-amerikanista szakmai gőggel, szovjet-szolga csicskahaddal. Látszólag egy múlt világ, nem is családi, inkább már abból is kitollászkodott, lehasználttá kopott, kihalt és életre sem kelthető miliő. Fényesedő rendszerdicsőség alján-mélyén az individuális kibontakozásra messze képtelen egyénekkel, akiknek jó esetben marad egy dugás, egy jobb autó, valami kegyetlen titok, mely élni sem hagyja békén őket. Az őszinte irigység dúl, tarol, rejtett vágyak és nyomorult önkielégülések dacolnak valamely mitikussá pöffeszkedett nagyhatalmi áldásossággal. Mindenki ellen, és senkiért. Vagy tán csakis azokért, akik regénybe szövik majdan mindezt együtt. A visszasejlő David Bowie-albummal, az orosz ügynöksztorival, a prágai hotel-álomképpel, az excentrikus vagy extatikus figurákkal, akik mintha önnön vizsgálati alanyai lennének saját kísérletüknek és lehetetlenségeiknek. Okkult kommunikációkkal, kreatív energiákkal, befolyásolhatóság-kutatással, „termék”-programmal és megfigyeltetéssel, vodka-tónusban és biokémiai őrületekkel, Sztálin árnyával és olyan nevekkel-fogalmakkal, melyeket csakis a hetvenes években már éltek tudnak elhelyezni saját és közösségi könyvespolcaikon. Elvágva mindentől, erőszak és fanatizmusok, éhenhalás és rajongás, elvtársi részegség közepette. Egy legyőzhetetlen nép hitében, egy legyőzhetetlen pirula bűvöletében, egy pokolbolygó félelmes vonzáskörében, pszichedelikusan. Mégsem csak egy kaland. Ott, ahol „ Az emberi élet ingyen volt a szovjethatalomnak. Egy emberi élet nagyjából annyit ért, mint egy zsák szén. De nem is. Kevesebbet, sokkal kevesebbet ” – ott a tudnivalók, ismeretek, hírek, értelmezések is ugyanolyan esendőek, mint az ördögtemplomok falképei, a szublimált valóságosság mentális tájképei, a hitek vagy elkárhozások lenyomatai, a szibériai javasasszonyok gombafőzetei, az ember jövevény voltának gondolkodástörténeten túli jogosulatlanságai. Mert hát mindezek együttesen lakoznak mivelünk, s még csak nem is kaland formájában. Hosszú és fényes, veszélyes és ismeretlen út ez, az Utazóval, a Molekulákkal, a Fénnyel, a Gonosszal, a mágia és biokémia varázsával, a Rabvárossal, a Végítélettel,
