Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - László Melinda: Lélek nélkül nem megy (Hisztérikus test, a hisztéria teste, avagy hisztéria a test körül, vagy amit akartok – maskarák keringője)
104 határát megjárva a felvállalt esendőség engesztelő áldozata. Ily módon az esendően emberi a hisztéria révületének tisztítótüze által visszaszerzi a lelket. Minél hosszasabban, minél többször veszi szemügyre az ember Gaál József munkáit, annál „többet” fedez fel bennük. Az emberről, önmagáról, s a vehemens, markánsan artikulált megformálás melletti nüanszokban, alig kivehető rezdülések együttesében annál több határmezsgye, összefüggés és költői metafora ötlik szembe; egyre jobban és mélyebbre lát. Talán hiábavaló, mégis kényszerű, hogy az ember újból és újból megküzdjön a disszonancia, a kételkedés és a tehetetlenség árnyaival. A belső konfliktusok valódi természetének feltárásával, a belső tendenciákkal való szembenézésben ott van a vállalt esendőség, az elfogadás reménye, és Gaál József alkotásainak kisugárzása, ereje ebből a sokszor fájdalmas, mélyenszántó őszinteségből, annak megrázó, megérintő igazságából fakad. Gaál József emberi, nagyon is emberi, impulzív és szuggesztív művészete által fáradhatatlanul próbál inspirálni, és vizuális ingerekbe csomagolt szellemi tápláléka révén stimulálni idegvégződéseinket, miközben a végsőkig reméli, hogy minden törekvésével karöltve életre kel az ok-okozat viszonyrendszerében eligazodó, a megértés és elfogadás kapcsolatteremtő képességén, valamint az intuitív érzékenységen alapuló befogadó közeg . Még mielőtt a kiábrándult vagy fásult automatizmus kényelmes, de sekélyes sodrásában elsorvad az embert emberré tevő lélek, és elmegyünk minden élhető létünket jelentő, az embert egymással és az univerzummal összekötő spiritualitás, valamiféle lényegi, minden összefüggést hordozó, mindent átfogó egész-érzést adó kapcsolat mellett, mert a saját magunk által – akár tétlenségünkkel – kreált ember telen emberképünk jelenti a legnagyobb veszteséget. Gaál József a Metaarchaizmus tanulmányát ekképpen zárja: „ A testet egyesíteni a lélekkel, és a műalkotás terében – és azon kívül is – cselekvő párbeszéddé alakítani a világban való létezést. ”
