Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Kabdebó Lóránt: Az idillben élő szörnyek (Közelítések Lövétei Lázár László költői világához)
64 Lövétei Lázár László versbeszédét meg kell tanulnunk. Ahhoz, hogy a szerzőt a nagy költők között érzékeljük elhelyezkedni, meg kell értenem sajátos világlátását. Azt, hogy a látszólagos pásztori költészet, a városi otthon és a természet lágy ölén pihenésül vágyott menedék ugyanannak a világnak két fele. Nem ellentétek, de az egyensúlyozást kereső kétségbeesés egymást kiegészítő megszólalásai. A rettenet „családi kör”-ének életre keltése. A szavak és a mondatok benne a versben robbannak szét, állandó karambolokra figyelhetünk fel – nem a baráti-rokoni beszélgetés résztvevői között, hanem – bármelyik résztvevő monológján belül. A jó és rossz, a biztos és bizonytalan nem a szereplőkkel osztódik, hanem mindegyik szereplő sajátos önpozicionálásában benne fetrengenek ezek az ellentétek. Ha aztán a párbeszéd szembefordítja a monológokat, akkor csak sokasodnak az érdes, művileg mesterien megformált kitalációk. Akként, amint a történelem önmagát alakítja, amióta az emberben, a teremtésben elszabadult a szabad akarat. Csakhogy ebben a szabad akarattal viaskodó, elszabadult emberben állandón felrobban az ellentétek halmaza, kérdés, miként fedezi fel ez az ember azt, hogy saját keserves vívódásainak valahol, a felhőkben máris ott van a folytatása, sőt a végeredménye is. Amikor a „teremtés-akció” belénk lehellte ezt a szabad akaratot, a jóllét és a vétkezés esélyeit, ő már akkor is tudta, hozzáadta, mire vezet mindez. Tehát cselekvésünk közben annak a tudatával kell benne élni a világmindenségben, hogy ez egyben valamilyen céloksággal alakul közben olyanná, amilyenre mi formálni akarnánk. A bukolikus költők, a perzsáktól, görögöktől kezdve az abszurd módon mártírrá szenvedett Radnótiig, a beteg szívével állandó függelemben létező Dsidáig ebben a kelepcében éltek. Még akkor is, amikor sima rejtelmességgel dallamot hallanak verseik szövegei mellett, mögött, felett, alatt. Ezt aztán össze tudja fogni csodás módon T. S. Eliot éppúgy, amiként Weöres Sándor, Rilke, vagy a Költőnk és kora József Attilája. És ekkor megjelenik LLL, és mindezt valami olyan érdességgel csomagolja alkotásába, hogy azt egyszerre Vica lánya is meg tudja érteni, és bármely, a világ sorsán döbbenten meditáló filozófus kollégája úgyszintén. Engem fejbe vág, Vica lányát álomba ringatja. A filozófust pedig beledöbbenti: az emberi létezés véges lehetőségeibe. Az érdesen mesélő kétségbeesett embert szólaltatja meg úgy, hogy közben korlátaira ébresztve el tudja nyugtatni. Ráébreszt, ahogy minden felgerjedő kétségbeesésünkben valami végtelen bizalommal tudja versébe belefoglalni a nehezen viselhető életünk kínjának állandó feloldódását. Az állandóságról beszél érdesen, szenvedései közepette, ugyanakkor arra is képes, hogy mindebben elénk tárja a feloldódás lehetőségét. Nem elkövetkezésében, hanem egyidejűségében. Állandóságában. Az állandóság és narráció ütköztetésének érdessége – amint LLL verseiben benne élünk. Mindnyájan emberek. Születéstől végezetünkig, a világ pedig teremtésétől lezárultáig. Ha van csodaként elmesélt vers a magyar lírában, akkor az Alkalmi első darabja: Világtörténet Vica lányomnak . A mottóvá emelt alcímével: „hogy ne féljen a Sötét Várostól”. kezdetben csak kő vala s volt egy pici ablaka s pókháló se volt azon a parányi ablakon egyszer (hétfő lehetett?) az Úristen belesett az ablakon – s a sötét majd’ kibökte a szemét
