Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Zelei Miklós: Gyilkos idők (Epikus improvizáció, I. rész)
17 – Lakatnyitó fű – mondja Farkas próbarendőr. – A cigányoknak van ilyen képességük. A tenyerükbe forrasztják a lakatnyitó füvet, és amihez hozzáérnek, az kinyílik előttük. – Ne baszná – mondja Ármány őrm. – Még a bilincs is? – Azt rá se lehet tenni! Volt olyan eset – tetéz Farkas –, hogy egy cigány kölök, rablógyilkosság, úgy lépett meg, hogy még a cella vasajtaját is vitte magával. Aztán eladta az ócskavastelepen. A vasajtót megtalálták, de őt magát sose. – Ne baszná – mondja Ármány őrm. – De bizony – mondja Farkas. – Akkó most mi lesz, őrmester elvtárs? Ármány őrmester meghúzza a vállát: – Mit tudom én. A cigány lányt nem keresi senki, hamar napirendre térnek eltűnésének esete fölött. Rendőr Klári találja meg. Meztelenül hegedül, körülötte tulipán, szegfű, szarkaláb, zsálya, rózsa, szívvirág hintál, hajladozik a hegedűből kicsalt melódiákra. Senki nem tudja, hogy amikor a lány odalent hegedül, fönt a madarak ugyanazokat a dallamokat éneklik. Az eltűnések nem is keltenek igazi félelmet a lányokban, asszonyokban. Titokban mindegyikük vágyakozik rá, hogy eltűnjön, álmukban lihegnek és verítékeznek. Különös kertekben látják önmagukat , részegítő illatokat éreznek, kábító italokat kortyolnak, könyékig érő, fekete kesztyűben emelve a kristálypoharat. Honnan álmodják ezeket az illatokat, ezeket a poharakat? Még soha nem láttak, nem éreztek hasonlót. Rendőr Klárin sincs ruha. Hallgatja a hegedülő lányt, és ringatózik ő is, mint a virágok. Nincs rajta az egyenszoknya, a derékszíj, barna bőrtokban a Tula- Tokarev. Nincs a vállán rangjelzés. Csak annyi látszik rajta, hogy van, hogy létezik. Hogy teljesen átadhatja magát ennek a látszatnak. Nem kell foglalkoznia vele, hogy melyik őrizetes nyírja a bukszust a kapitányság előtt, melyik söpri az udvart és melyik végzi akasztófán. Ki lesz az, akivel csak elbeszélgetnek egy kicsit, hogy mindenki csúfjára, összevizelve, sántítva menjen végig a hosszú utcákon hazafelé, vérző fejjel és kivert fogakkal. És az sem az ő dolga most már, hogy hova szállítsák azokat, akik se ez, se az, hanem kapnak öt-tíz-tizenöt évet, és utána egyből haza. Ez mind odafönt marad, ahol épp a Toklász gyerek, Toklász Géza siet előre. V állán egy-egy csigatáras géppisztoly, fenyegetéskultúránk davajgitára. Dobtárasnak is szokták nevezni. – Nincsenek megtőtve – mondja. – Csak játék? – Igazi. Viszem a kultúrba. Zengő elvtárs, bázishelyi parancsnok atta kőccsön. Szovjet katonák énekelnek a színdarabban, amit játszunk. Ahoz köllenek. A Toklász gyerek még nem tudja, hogy m ár az összes lányszereplő lent van. A csúnya Dzsamba tanárnő hiába lobogtatja a papírt, rajta a leánymotívumokkal: szaladóforgó párcserével! Felet forgás négy lépéssel, a másik szomszédjukkal fogódznak össze, és vele forogjanak előre! Falábúak mind, ritmusra! Ritmusra! A lányszereplők, ahogy meglátják maguk alatt a mennyei kerteket, a gyümölcstől leszakadó ágakat, virággal hintett ágyakat, már zuhanás közben tépik
