Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Bánki Éva: Megérkezés Velencébe
12 Velence mindig is az irigy kistestvér, a hálátlan tanítvány szemüvegén át tekintett Bizáncra. Csodálta, másolta, és ahol tudta, meglopta és elárulta. Velence nemcsak a bizánci stílusban épült, felejthetetlenül szép paloták miatt Bizánc „másolata”, hanem szinte mindegyik bizánci középületbe jutott egy tégla, egy oszlop, egy mozaik, egy kevéske „lopomány” az imádott-gyűlölt császárvárosból, Velence hajdani patrónusától. Különös módon a Libreria Marciana – melyet pedig a görög kéziratok, a híres Besszárión-hagyaték méltó elhelyezésére emeltek – nem bizánci stílusban épült. Felszabadultabb, tágasabb, világosabb. Nem nagyobb a Dózse- palotánál, de szellősebb, áttekinthetőbb, arányosabb. És ami a legfontosabb (és ami olyannyira velencei) a Libreria Marciana nem a „kiválasztottak helye”, nem zárt főúri magángyűjtemény, hanem Besszárión végrendeletének megfelelően közkönyvtár. A világ egyik legrégebbi, ma is működő közkönyvtára. A káprázatos színorgia miatt olyan bódulatban kapkodom a fejem, hogy képtelen vagyok a könyvbemutatóra figyelni. Pedig a fehérmosás után itt a feketemosás: mímelnem kéne, hogy érdekel a filológia legújabb akármije, szakértő képpel bólogatni, utána odajárulni a szerzőhöz és gratulálni. De táncolnak a szemem előtt a „szellem diadalát” kifejezni hivatott allegorikus alakok, a hét szabad művészet, a múzsák, a méltóságteljes és energikus görög filozófusok, az üveglapok mögül megcsodálható, üveggyöngyök, drágakövek módjára villogó kódexlapok. Régi álma az emberiségnek: a világ összes könyvét egybegyűjteni, és azt egy csodálatos térben elhelyezni, ahol megtalálható a világ valamennyi gondolata és szépsége. Theokritosz jut eszembe, az alexandriai könyvtár tudósa, aki megannyi bölcs kézirat és fenséges filozófiai kommentár társaságában árkádiai pásztorlányokról álmodozott. Egy annyira mesterkélt világ, mint egy fantasztikus világkönyvtár, nyilván az őrületig tudja fokozni a természetesség, a föld, állatok, emberi testek iránti vágyakozást. A csodás freskókat egy olyan kor álmodta, amely mélyen hitt az emberi szellem diadalmenetében. Ezeknek az allegóriáknak, gyönyörű és barátságos nőalakoknak kellett volna lelkesítenie a kéziratlapok fölé hajló tudó- sokat. Az olvasóterem asztalait eredetileg úgy helyezték el, mint a katedrálisok- ban a padokat, széksorokat. Én kevés nagy gondolatról tudok, mely ennyire pompázatos helyen született – a nagy elméletalkotók, regényírók többsége szűkös padlásszobákkal is megelégedtek. És tudunk olyan gondolkodókról (a száműzött Bahtyinról például), akiknek még egy romantikus padlásszoba sem juthatott. A képzelet „elalél”, aztán megdermed ennyi szépség láttán. Az elme tehetetlennek érzi magát. És mégis, ez a Sansovino tervezte csodás könyvtár az emberiség egyik legnagyobb álmát, szépség, szellem, dicsőség egylényegűségét jelképezi. Ez mind álom csak. De akkor is szerethetjük a csillagokat, szenvedéllyel és mindhalálig, ha nem juthatunk oda. Olyan állapotban sétálunk le a ruhatárba, mintha benyakaltunk volna egy akót a középkori velenceiek kedvenc italából, a talán nektárral vagy mézzel édesítetett malváziaiból. De a rollerrel kapcsolatos bonyodalmak – nincs az esernyőtartó mögött, valaki átvitte a takarítószekrényekhez – gyorsan visszavezetnek a valóságba. A lengyeleknek elmesélem, kikkel utaztunk, milyen érzés volt Lajos gaztetteit hallgatni egy teljes éjszaka – szörnyű ez a szegénység, ez így nem maradhat sokáig. A lengyelek – az egyikük nagy anarchista – lelkesen bólogatnak. Itthon vagyunk. De hol vagyunk pontosan?
