Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 10. szám - Zelei Miklós: Gyilkos idők (Epikus improvizáció, I. rész)
10 Hogy erre egész életükben emlékezzenek, miközben engem elfelednek. Élni, élni, élni. Ez legyen a minta. És az én életemben érjen véget a gonosz ereje. Holott ekkor teljesedik ki. A következő dátum 1998. Egy szűk negyedszázad a kettő között. Négyszemközt maradunk véletlenül egy irodalmi rendezvényen, szerelmetes barátom, aki volt, vele. Magyar irodalmat írni a 20. század második felében olyan mesterség, amelyhez művészien el kell sajátítani a hazudozás összes fortélyát, és így fölfegyverkezve beszélni egyéni tetteinkről, apánkról, anyánkról, közösségeinkről, volt és aktuális barátainkról. Benne pedig megcsontosodott a téveszme, hogy túl sokat tudok róla. Holott magamról se, semmit. És csak az alkalmat lesem, hogy elmondjam hazug történeteinek igaz változatát. Megbánhatta már ezerszer, hogy ott a konyhában megmentette önmagát, aminek következtében életben maradtam. Aminek elejét lehetett volna venni. Ha Tito partizánjai tudják, hogy ők egy hanyatló kor félkatonái, hogy már nem bízhatnak a közigazgatási öntudatban, hogy a komendatúrára majd mindenki bemegy, akit behívnak. – Ha marha lettem volna – mondja apám. Rég elszakadtak a szent kötelékek. Szentségtörő darabjaik bitókon, csuklókon, lámpavasakon találtak ránk. 1944. december 31-ig a határ már föláll, a régi határok. A házunk ott marad a leendő Demokratikus Föderatív Jugoszláviában. 1941 áprilisa után költözik oda apám meg anyám, egy németek lakta településre. Természetes döntés, jó húsz évvel korábban , még az ő életükben, az egy magyar település volt a közelben, a szomszéd vármegye északi szegélyén. És most újra. Bíznak a magyar fegyverekben. Ők sem tud ják, hogy a szent kötelékek elszakadtak. Apám 1945. januárban is visszamegy szekérrel, hogy valamit ki tudjon menteni a házukból. – Napközben ezzel-azzal beszélgetek – mondja apám. Haláljelen. Egyszerre múlt és jövő. – Már tudom, hogy a főjegyzőt, a Weiss Hanzit most fogták el, és elevenen szétfűrész ölték a pincében. Mert amikor t oborozták a német önkénteseket, Hanzi óriási akciókat szervezett, nagy aktivitást tanúsított, és hát ezeket följegyezték a terhére, és kivégezték. De azokat is kivégezték, akik semmit se csináltak. Azt mondták nekik, hogy átmegyünk Militicsre, és egy kilométerre a falutól agyonlőtték őket. Gruics Lázó cimborám mondta is, ne járjál te ide most mán, mert azt hiszik, hogy te spion vagy, és nagy baj lesz! Alkonyatig gyüszmék ölök azért, megtudom ezeket a dolgokat, próbálgatok megint a házunkból ezt-azt megszerezgetni, de nem sikerült. Elmegyek Véljóhoz, akire rábíztam a házunkat. Sajnos nem tudtuk a holmidat megmenteni, hát nincsen szinte semmi. Széthordták. É s látom, hogy éppen az egyik könyvünkkel, a Réztábla a kapu alattal gyújt be a sparheltjába. Aszonta, mindegy, hogy ki hozza el, akkor én elhoztam. Ezeket a könyveket, olykor húszat egyszerre, anyám még lánykorában veszi egy zsidó családtól Érmihályfalván, a városka visszatérése, 1940 szeptembere, a második zsidótörvény megjelenése, 1939 májusa után. Croninban föllángol a szellem. És könyve valami olyat mond el a történelemről, amit szerzője soha nem írt le.
