Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Boldog Zoltán: Irodalomtörténeti hoax (Milbacher Róbert: Léleknyavalyák)
127 Az egykori alkapitány megszállottja a pozitivizmusnak, feltétel nélkül bízik abban, hogy a racionális, természettudományos megközelítés a világ minden eseményére, az ember minden cselekedetére magyarázattal szolgálhat. Világnézete, nyomozói tevékenysége is ezen alapszik. Ebből adódóan idegenkedik a romantikus életfelfogástól és a szépirodalomtól is, amely számára elvont, érthetetlen fogalmakat használ. Nyomozása során azonban rá kell jönnie, hogy az irracionális tényezők erősen befolyásolják az egyén sorsának alakulását, és amikor ezt saját bőrén tapasztalja, élete kezd összeomlani. Mint ahogy Hummelnek a pszichoanalitikus megközelítésre utaló gondolatai is érzékeltetik, az ember összetettebb lény annál, minthogy a természettudomány eszköztárával bejósoljuk cselekedeteit. Ennek fölfedezésével a regény azt sugallja a jelen olvasójának, hogy a természettudományok felértékelődésével sem szabad megfeledkeznünk a humán tudományok fontosságáról, hasznosságáról, eredményeiről. Milbacher regényének főszereplője talán nem Hummel, nem Czakó Zsigmond, nem is maga az irodalomtörténet, a pszichológia vagy a természet- és bölcsészettudományok vitája, hanem az öngyilkosság. A Léleknyavalyák ból sokat tudunk meg arról, hogy miért válik egy ember saját magát elpuszító lénnyé. Szembesülhetünk ennek alkati meghatározottságával, a körülmények egyénre gyakorolt hatásával és a tett elkövetésének számos előjelével. Ha a Léleknyavalyák ezzel kapcsolatos megállapításának jelentős része fölött eljárt is az idő, nem hagyható figyelmen kívül, hogy mennyire aktuális a regény témája egy olyan országban, amely a statisztikák szerint első Európában az öngyilkosságok számát tekintve. Ebből a szempontból Hummel nyomozásának tétje nem kizárólag az, hogy feltárja Czakó tettének indítékát, hanem megfogalmazza a kérdést: megelőzhető lett volna-e a pisztoly elsütése. A könyv így a 21. század emberének egyik legfőbb léleknyavalyájával foglalkozik, semmiképpen sem a tanácsadás, pusztán a kérdésfelvetés szintjén. De miért kell mindehhez a 19. századi nyelv a maga archaizmusaival, szövevényes, közbevetésekkel tűzdelt, lassú mondataival? Ennek megválaszolása egy újabb játékra kényszeríti az olvasót. A könyv utószaváig azt hihetnénk, hogy a nyelv a korfestés, a hitelesítés, netán a szerzői jártasság bizonyításának eszköze. Az Utószó azonban azt állítja, hogy a Léleknyavalyák a Kisfaludy Társaság 1867-es pályázatára íródott, szerzője ismeretlen. Milbacher Róbert így a közreadó irodalomtörténész szerepébe helyezi magát, és ezen a hangon megszólalva megírja a regény keletkezéstörténetét, kitér a feltételezett szerzőkre, a korabeli politikai kontextusra. A könyv arra kényszerít minket, hogy nyomozni kezdjünk, akár Hummel. Ha meg szeretnénk bizonyosodni arról, hogy az Utószó ban foglaltak a fikció vagy a valóság részét képezik-e, irodalomtörténésszé kell válnunk, hogy utánanézzünk az említett pályázatnak és a többi nyomnak. A nyomozás tétje elég nagy, hiszen ha valóban Milbacher a kézirat felfedezője, akkor joggal vetődik fel a kérdés: hogyan merészeli saját nevén kiadni egy ismeretlen szerző regényét (hiszen a borító és a szerzői jog tulajdonosát jelölő szimbólum a Milbacher Róbert névhez kapcsolja a szöveget). Ha pedig egy kitalált irodalomtörténetet olvasunk a zárlatban, azaz az Utószó a fikció része, akkor mi a tétje a velünk folytatott játéknak? Talán az, hogy képesek vagyunk-e egyedül, Hummel nélkül nyomozni? Elegendőnek érezzük-e magunkat arra, hogy leleplezzünk egy talán minket megvezető irodalomtörténészt? Bármilyen cél lebeghetett a szerző előtt, gesztusával túllépett a Nyáry Krisztián-féle infotainment kereteit. A kulturális játék, a szórakoztató információátadás itt már nem egyszerű értelmezést, passzív befogadást kíván meg tőlünk, hanem aktivitásra, kutatásra ösztönöz. Ez irányulhat a szövegen kívülre, levéltári információkra, a Google segítségére, de történhet a regényen belül is. Ez utóbbira egyik példa, ahogy a szöveg Babits Mihály és Tóth Árpád egy-egy versére utal: „Régi megfigyelése a gyakorlati lélektannak, hogy vannak olyan kóros állapotai bizonyos léleknyavalyáktól szenvedő embereknek, midőn már úgy érzék, hogy
