Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Pikó András Gáspár: Magát emésztő, szikár alak (Keszthelyi Rezső: Magányt ragyogni)
125 Keszthelyi költészete, mint azt Mányoki is többszörösen bizonyítja, már a kezdetekkor sem rokontalan hazájában: 6 Weöres Sándor meditatív introspekciója, Tandori Dezső szubverzív nyelv- és költészetfelfogása, a kései Pilinszky minimalisztikus közlési habitusa, Juhász Ferenc tobzódó képisége mind kimutatható hatásokként vannak jelen. Ez utóbbi az, ahol Keszthelyi túlzásba esik: noha képei érzékletesek, többségük ma is nagyon torlódónak, túlterheltnek hat. Az olyan sorok, mint a „rózsák görcse rántja tollakká a száját” ( a kőbe-néző ) vagy „a bűzvérű szörny is / elképzelte az agyam s hogy bántson /a fehérebb szomorúságot dáliának nézte” ( az árnyék kardjai ) nem magyarázhatók a neoavantgárdra jellemző zabolátlansággal, viszont kifejezetten sűrűn fordulnak elő. Egy-egy hosszabb vers, mint az eső bárkái vagy a lépések közt keringő madár szinte végig ilyen képek össztüzét zúdítja az olvasóra. A terjedelmi visszafogottság pedig nem párosul nyelvi-poétikai visszafogottsággal: még az újholdasok négysorosait idéző Hazatérés is inkább szentimentális, mint frappáns. Az összhatás így alapvetően zárványszerű: a sok feloldhatatlan enigma érdektelenségbe fullad, és az Adriai-tenger fényéből a versanyag nagy részére már csak arisztokratikus csillámpor jut. Ha ezen soha nem is lép egészen túl, de az 1986-os Katalekták kötetre megjelenő groteszk humor és önreflexió határozottan felfrissíti és földközelbe hozza az addig elérhetetlen elefántcsonttorony-magasba zárkózott költészetet. A képalkotó fantázia is visszafogottabban csapong, már a versek szolgálatában, nem pedig céljaként van jelen; a Vonalak kertje tónusa a második rész csiga-ciklusára korlátozódik. A hosszabb, rímtelen háromsoros strófákból felépülő kvázi-ciklus darabjai, mint A nagy tengeri halandók , Kihagyások a levegőből az ünnepélyesség és irónia közti ideális arányt többek között a Bibliából és az angol metafizikus költőktől (Miltontól, Donne-tól, Henry Vaughan-tól) vett intertextusok 7 által valósítják meg: „Vágy-nesz voltál, ki látsz / engem, és megvizsgálhattad / irántad való érzéseimet: // szakítsd külön őket, mint / a mészárszékre való juhokat, és / készítsd őket a megölésnek napjára! ”( Hát nem példabeszédekben beszél ez? ) A narratív hosszúversek egyrészt tovább erősítik a nyelvi-poétikai diverzitás, a könnyedebb hangvétel által megtalált grandiozitást, másrészt a későbbi, verses és prózai életműben egyaránt jelentőssé váló fiktív dialogikus forma első kísérleteinek is teret adnak – példa erre a Levéltervezet Per Bengtssonnak episztolaformája és a francia kamaszt megszólító Egy napló emléke . A – Keszthelyi által is fordított – Guillaume Apollinaire hatását mutató Levegő osztása levegővel ékes példáját nyújtja a humort sem nélkülöző önreflexív distanciának: „Látod, hány- / szor ismételgettem: az / összpontosított öröm dekoncentrált / szorongás. Hagyd hát / a képzelet komolykodását. / Böngészd inkább / az autóbusz-menetrendet, / és szállj fel csomagjaiddal / a kiszemelt járatra.” Saját korábbi költészetéről is szubverzív, sőt: pimasz humorral szedi le az ünnepélyesség mázát: „Végig- csak-végig zsolozsmázta / a bármennyi zöldet, akár egy kert- / nélküli, szár nélküli virágözönt. / Viszont mégse kerteljünk” ( Egy napló emléke). Van makulátlan formafegyelmű szonett is: a címével John Donne-ra utaló ’Holy Sonnets XIX.’ felveti a kérdést: nem lett volna érdemes komolyabb figyelmet szentelni a klasszikus formáknak, lévén megdöbbentő erejű ars poetica és az életmű egyik legjobb verse („Ahogy szerelmeimben is, féktelenül higgadt vagyok, / könyörgés, rémület olyan hiába, / akár a cselekvés lázas odaadása, / mindettől, mert valódi, megszabadulok.”). És felbukkan a recirkuláció, a korábbi művek új versekbe felvett sorai, partikulái is, amely gyakorlat a későbbi művek meghatározó vonása lesz. 6 Érdekes, hogy a számos találó és inspiratív képzőművészeti párhuzamot is megvonó Mányoki nem említi meg Váli Dezső nevét, pedig a saját legközvetlenebb környezetét aszketikus elszántsággal megfigyelő, és ebből dolgozó kortárs művész attitűdje egyértelműen rokonítható Keszthelyiével. 7 Ezt a kapcsolatot Báthori Csaba is észleli a kötet végén szereplő esszé-nekrológjában: Báthori Csaba „ Magányt ragyogni – Keszthelyi Rezső művészetéről ”, = Keszthelyi Magányt ragyogni , 459–457., 465.
