Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Bertha Zoltán: Tanító és intő költői sorstörténelem (Kovács István: Shakespeare a Corvin közben)
119 Igézetes téridő-univerzum boltozódik föl tehát a költő versvilágában, empíria, história, humanitás varázslatos (de folyvást veszedelmekkel övezett) egységében. A múlt egyéni élet- és emlékképei rendre átitatódnak a tágabb közérzet és a szimbolikus közösségi sorsélmények hangulatiságával; „ formálja belülről az élet / hanggá a csöndet / haranggá a hangot / a harangot virággá / a harangvirágot csönddé / formálja belülről az élet ”. A tűnődő retrospekció a folyvást jelenlévő múltidő megragadó atmoszférájával töltekezik. (Az idősíkok egymásba tágulnak – így aztán sem a történelem nem puszta múltidő, sem az emberi élet nem „igeidő”: „nem a volt, van és lesz szánalmas függvénye... / A volt ra mondható, hogy van , / a lesz nek megfelelője a volt, / s a van nál se több a lesz : / ez a mai halhatatlanságunk...” – Sted .) Így válik jelentésessé minden apró emlékdarabka, külső és belső képzetforma, látomásrészlet („ háztető k”, „ cserep ek”, „ verstöredék ek”, „ arcvonás ok”, „ bor-íze k” – Öncsendéletrajz ). Az új verskötet, a Shakespeare a Corvin közben (2018) az életmű egészébe szervesen illeszkedő, mégis, önállóan is számvető, lét- és világkép-összegző összeállítás. Markáns költői karakterét, summázó jellegét csak tovább erősíti a végső létkérdések hamleti exponálása: magyar történelmi körülmények között. Lenni vagy nem lenni: névtelen hősökké, mártírokká nemesedő névtelen kisemberek is az örökkévalóság dimenziójába emelkedve világítják meg ezeket az alapvető nemzeti sorskérdéseinket: hogy nemzeti mivoltunkban osztályrészünkként az elenyészés vagy a fennmaradás adatik-e meg számunkra. A mindenre elszánt, legendás ötvenhatos Corvin közi harcosok, köztük a halálmegvető bátorsággal küzdő gyerekemberek példája: egyfajta örök magyar szenvedéstörténet, mártirológia és sajátos üdvtörténeti, eszkatológiai távlat szintézise. Az áldozatiság és az erkölcsi eternitás csorbíthatatlan együttese. „Strázsahely-csillagvizsgálón”, fölnyergelt „táltos-hajnal”-ban „mindhalálig álmodók” ők, a szabadság igazmese- héroszai. S mindez mégsem érzelmes, pláne nem patetikus hangvételben tárul elénk. Ebben a kötetcímadó költeményben is különös, visszafojtott, s mégis mérhetetlenül megdöbbentő belső izzás teremtődik a képi átvetítés folyamatában: dráma, színház és valóság, parabolikus kultúrtörténeti utalásrendszer és szörnyű, végzetes történéspillanatok villannak, szikráznak össze és valósulnak át valamifajta szakrális létparadigmává: „A gyomorban abrak-parázs: / a szabadság lobbanó vágya... / A suhanc Hamlet jelre vár: / benzinnel töltve koponyája... // Monológjával feltűnik / a lenni-vagy-nem-lenni tankja. / A mese-dráma véget ér... / Már lángol a halál vastapsa.” A rövid helyzetleíró kijelentések tőmondatos („példamondatos”) veretessége, egyszersmind tiszta emelkedettsége és méltóságteljes elokvenciája: az intenzív költői megjelenítés remeklése. A könyv szöveganyagában is centrális szerepet nyer, a különböző ciklusok szerint is mintegy középütt helyezkedik el az ezerkilencszázötvenhat drámaiságát rekapituláló verscsoport. Kiemelt jelentőségűek ezek a darabok, az őket megelőző, gyermek- és ifjúkori emlékeket rajzoló, majd az élettörténeti kronológia alapján is később következő időket megelevenítő művek sorában. Hiszen a tizenegy éves fiúcska most önvallomásosan kimondott felnőtté érése is erre a krízisállapotra datálható. A romhalmazzá lőtt Budapesten maga a feledhetetlen látvány ég a memóriába: s vele a történtek mélyebb értelme: „Második otthonom volt / a rút Teleki tér. / Gyalog megyek Budáról / nagyanyám angyalához / kék szaloncukorért // kilencszázötvenhatnak december havában. / Tankok a Széna téren, / ágyúik lőterében / a már szétlőtt házak. // Statáriumhirdető / plakátok oszlopa. / Letartóztatott nevek / s felkiáltójeles / kivégzendők sora. // Hajóhintók... sírhalmok...
