Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Bertha Zoltán: Tanító és intő költői sorstörténelem (Kovács István: Shakespeare a Corvin közben)
117 és élhető jövőt teremtő autentikus esélyekkel biztathat. Folytonos küzdelem ez: a múlt porladó tárgyi és szellemi építményei hogy miképpen lényegülhetnek jelenkori és jövőbeli megmaradást ösztönző jelekké, jelképekké, messzeható létmintákká? A megtartó örökség éltető tradícióvá? (Mert „a múlt jövő-előleg”.) Hasonlóan „ahhoz a templomhoz, / amely mintha megakadt volna / a völgyön végignyúló idő torkában”. Az idő torkában : címadó darabja ez a költő 2007-ben (Bp., Magyar Napló Kiadó) megjelent válogatott verseskötetének is. Mert eszméltető sorsszimbólum ez az ősi hagyományokat töredékeiben is fenntartani igyekvő monumentum – régi korok mívesen- szépen megmunkált és imádsággal átörökített boltíves szentélye –, s az idővel dacoló kitartása, helytállása, reményt sugárzó jelenléte: egyúttal a rajta szemlélhető feltartóztathatatlan és minden mai otthontalanságba zuhantató enyészete: „ Teteje megroppant, / falai omladoznak... / ablakai bordásan bedeszkázva / bennem is” ; „Kiáltanék... / s a rám csapódó visszhangtalanságtól / vérhólyagosan lüktet a kérdés: / ki indít útnak / újra és újra ide, / ebbe, az otthonosságából / könnyen kiforgatott világba?” S meddig állhatunk ellent az elemésztő erőknek? Az idő torkában – vagy ahogyan Sütő András magyarázza a szülőhazához és szülőközösséghez kötődés kiiktathatatlan törvényszerűségeit és nélkülözhetetlen etikai imperatívuszait szintén korszakjellemző (s egyik válogatott esszékötetének főcímét is szolgáltató) esszéjében: Az Idő markában . „Ágaskodom, / hogy hasadékain át / magamba nézve kilássak” – az idő repedésein, a templomkövek résein, a történelem hézagain és nyílásain keresztül figyeli a fátumos jelenségeket a lírai személyiség, amelynek határai és irányai – a külső világ és a belső tekintet perspektívái – szorosan összefonódnak, kibogozhatatlanul egybejátszanak. (Hiszen „minden költészet, / így vers a hallgatás is, / himnusz, / végtelen poéma...” – Sted .) Kívülről és belülről egyszerre lehet felbecsülni mindannak az egzisztenciális és metafizikai történéssornak az egyetemes (introspektív és univerzális) emberi vonatkozásszféráját, kontemplatív bölcseleti mélységét és magasságát, amelytől nem szakadhatunk el – éppúgy nem, mint földtől a lélek. Nem lehetünk érzéketlenek pusztuló népünk, magyarságunk fájdalma iránt sem. Ha például Marosszentimrén, fejünkre hulló por és vakolat alatt már csak „tízen vagyunk: ez a gyülekezet (…) tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr” (Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban ), s erre rímelve Kányádi Sándornál már „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé), akkor Kovács Istvánnál a rogyadozó tetők és falak azért „Noé templom-bárkájaként / még őrzik a halottakat” , s a „halált nyeldeső torokban / öntvény lett Isten éneke, / megégethet forrósága, / mindegy, hogy ezrediknek-e. / Elsőnek-ezrediknek itt ma / az egykor tízen voltakért, / kik százak helyett énekeltek, / s az árván prédikált papért. / Pelikán-éhes tél jöhet még. / És cserben hagyhat is az Úr... / Csak énekeljenek mibennünk, / ‘kiket kiirtott az idő gazul’” ( Történelem ). A történelem szakadékos kataklizmái ( „Nyelvünk huszita máglya” ; „Harangok hazátlan hangja” – Csángók ) tehát romlás és ragaszkodás, pusztulás és hűség birkózó végletei között – „merülő mélységek felett” – mutatkoznak meg – és feloldhatatlan paradoxonok özönében, a „láthatatlan kilátástalanságba” ( Távlatok ) tartó, egyensúlyozó kötéltáncos szemszögéből. A szubjektív életérzésen átszűrődő valóság tényei és lenyomatai összeolvadnak. A letaglózó történelmi kínok évszázadokat itatnak át. ( „Lenni az időben / az idők
