Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Világéletemben szabad ember voltam…” (Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget)
90 si vágy volt bennem. Az érzelmeimet, a gondolataimat mindenképpen meg akartam osztani másokkal. Azt akartam megmutatni, hogy én miként látom a világot, ami nem feltétlenül olyan, mint ahogyan azt mások látják. Irodalmi, képzőművészeti, de főként filmes próbálkozásaim, illetve vonzódásaim voltak, akkoriban néhány éven keresztül egyáltalán nem is fényképeztem. Egy a Német Demokratikus Köztársaságban tett kirándulásunk alkalmával, melyen a feleségemmel együtt voltunk, kaptam rá újra a fotózás ízére. Akkor már egészen más látásmóddal, egészen más technikát alkalmazva, merőben más képeket készítettem, mint korábban. Ez volt az az anyag – egy új út –, amin akkor elindultam és folytattam hatvanéves koromig. – Visszatérve az előző témához, a neved is ekkoriban változtattad meg? – Huszonegy-két éves koromban történt, akkor már sajtófotósként dolgoztam, illetve a sajtóban is megjelentek a fotóim, akkor kezdtem el új nevet keresni magamnak. A Tóthot meg akartam tartani, semmiképpen nem kívántam ettől megválni. Cegléd előtelepülései között keresgéltem, és akkor találtam rá az Apátira. Az Apáti-Tóth tehát már megvolt, a keresztségben én az István Sándor nevet kaptam. Anyai nagyapám csodálatos parasztember volt, és Sándornak hívták, az iránta érzett tiszteletből előrehoztam a második nevemet, így lettem Apáti-Tóth Sándor. Ezt sajtófotósként, illetve művésznévként is használtam, így lettem a Magyar Fotóművészek Szövetségének az akkori legfiatalabb tagja, de a civil nevem még sokáig megmaradt, egészen a 90-es évek elejéig, amikor a gyerekeink megkérdezték, hogy ők miért nem Apátiak, ők is azok szeretnének lenni. Akkor beadtam a kérelmet, és így hivatalossá tettük a nevemet, úgyhogy a 90-es évektől személyi okmányaimban is ez szerepel, hivatalosan ez a nevem. Egyébként oly mértékben azonosultam az új nevemmel, hogy már a 70-es években sem tudtam másképp bemutatkozni. – Az anyai nagyapáddal sok időt töltöttetek együtt? A képeiden látszik, hogy erős a paraszti tradícióhoz, tanyasi életmódhoz való kötődésed, ez a mai napig megvan? – Igen, így van. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, hiszen egy házban laktunk, három generáció élt egy háztartáson belül, annak összes előnyével és hátrányával. – Ez hol volt? – Cegléden, a Csatorna utcában. Roppant szoros érzelmi kapcsolatom volt anyai nagyanyámmal és nagyapámmal, akik végigéltek két világégést. Nagyapám az Isonzónál súlyosan megsebesült, rokkantan, hihetetlen akarattal és paraszti tudással takaros birtokot épített. A második világháború után kuláklistára kerültek, mindenüket elvették, de ez már egy másik, mes zszire vezető história. Nos, részben az ő történeteik hatottak rám, részben a néprajz iránti vonzódásom, ugyanis a 70-es évek elejétől a ceglédi Kossuth Múzeumnak voltam részállású fotográfusa. Ez alapvetően meghatározta a pályám első szakaszát. Tehát a 60-as évek végén visszatértem a fotográfiához, 1970-ben már megvolt az első önálló kiállításom Szegeden, az Orvostudományi
