Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - „Vannak vidékek legbelül” (Némethi András professzorral Staar Gyula beszélget)
77 – A kerettagokat, a harminc diákot kivették az iskoláikból. A Bukarest melletti fizikai kutatóintézetben (Măgurele Institutul de Fizică Atomică) laktunk, jobbnál jobb egyetemi oktatók jártak hozzánk és készítettek fel a versenyre: Voiculescu, Popa és mások. Nagy élmény volt ez nekem, nagyszerű emberekkel ismerkedhettem meg akkor. Minket ott nagyon tanítottak, egész nap csak matekoztunk, a világból keveset láttunk. Az érettségit is Bukarestben tettük le. – A nyolctagú román olimpiai csapatba végül 1978-ban is bekerültél. Hogyan választották ki azt a nyolc diákot? – Állandóan versenyeztettek minket, azután jött a választás. – Az volt az egyetlen Nemzetközi Matematikai Diákolimpia, amelyen nem vett részt a magyar csapat. Reiman István, aki a magyar diákoknak tartotta legendás felkészítő szakköreit, könyvében így ír erről: „Hivatalos magyar közlemény szerint a magyar művelődési miniszterhez nem érkezett meg a meghívás, ennek híjával nem kerültek magyar diákok a versenyre. A politikai háttér nyilvánvaló abból a tényből, hogy rajtunk kívül a Szovjetunió és az NDK csapata sem vett részt ezen az olimpián, a távolmaradás indokát tehát nem Budapesten kell keresni. Ez a jubileumi olimpia egyébként egyike volt a legszínvonalasabb olimpiáknak.” Hozzáteszem: nagy kár, hogy Magyarország nem vett részt azon a diákolimpián. Így már csak Bulgária és Románia az a két ország, amelyek kezdetektől ott voltak minden matematikai olimpián. 1978-ban első helyen végzett Románia, két arany, három ezüst és két bronzéremmel, megelőzve az Amerikai Egyesült Államokat és Angliát. Bár a magyar csapat nem indult el ezen az olimpián, egy magyar diák mégis csak szerzett ezüstérmet: Némethi András. Ez szép eredmény. – Akkor kicsit bántott, hogy az aranyat elszalasztottam. De meglehet, a Jóisten akkor azt gondolta, hogy így lesz jól. – Ezek után, gondolom, egyértelmű volt, hogy matematikusnak tanulsz tovább az egyetemen. – Igen, de a beiratkozásom megint egy másik mese. Egyértelmű volt, hogy Kolozsvárra jelentkezem, a Babe ş –Bolyai Tudományegyetemre, mert egész Erdélyből minden továbbtanulni akaró magyar oda jelentkezik. Édesapám is ezt támogatta. Mi, akik az olimpiára bekerültünk, választhattunk, hogy melyik egyetemen szeretnénk továbbtanulni. Csak a hivatalos papírokat kellett kitölteni, és beadni arra az egyetemre. Édesapám vitte fel a megfelelő időben a papírokat Kolozsvárra, mert akkor éppen zajlott a matematikai diákolimpia. Ott azonban kiderült, hogy orvosi vizsgálatra is szükség lenne. Édesapám feltalálta magát, elment az orvosi rendelőbe, hogy ő a jelentkező. Megvizsgálták, majd mondták neki: a bácsi matematikusnak még jó lesz . Megkapta az igazolást. – Ez komoly? – Édesapám így mesélte el otthon, s bár viccelt néha, de hogy akkor is ezt tette volna, azt már sohasem tudom meg. Az orvosi igazolást mindenesetre megszerezte, és beadta az egyetemen. – Hogyan kerültél akkor mégis a bukaresti tudományegyetemre? – A fiatal román matematikusok az intézetből és az egyetemről, akik felkészítettek minket a diákolimpiára, e ldöntötték, hogy nem engednek Kolozsvárra. L átták a szintkülönbséget a bukaresti és a kolozsvári matematikai élet között, bántotta volna őket, ha nem Bukarestben folytatom. Kezdetben öntudattal ellenálltam, de azután elég határozottan mondták: „Menj el Kolozsvárra, kérd ki a papírjaidat, s hozd fel Bukarestbe! A tanügyi minisztériumban már elrendeztük, hogy nálunk tanulsz tovább.” Így történt. Kilenc hónap katonaság után mentem a bukaresti egyetemre.
