Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Mohai V. Lajos: Sebhelyek
46 A község végéhez tapasztott tízemeletes betonsilókban a Pestr ő l kiszorult embertömeg présel ő dik össze, amelyet a f ő városi lakhatási szabályok az agglomerátumba szám ű ztek. Emiatt a helység sokat változott az elmúlt évtizedekben, de ez korántsem vált el ő nyére. A lakótelep éjjeli szállásul szolgált többnyire értelmiségiek számára, akik a sz ű kös garzonokban rakosgatták élére a félretett forintokat, hogy majd egyszer családi házra váltsák az álmaikat. A tehet ő sebb szül ő k csemetéi a régi falu távolabbi, félrees ő zugaiba, a széls ő házak és a rétek, fasorok közeibe és az elhagyatottabb területeken egymás hegyén- hátán építkeztek új tulajdonosi öntudattal, melyet a korszak urai meghagytak számukra. Az eredeti leg egyutcás falú hosszúra nyúlt sváb házait és a tekerg ő házsorokat is megbontották, toldozták, alakították, a nyári konyhákból – házilagos kivitelezéssel – szobákat fabrikáltak, úgyhogy a község már a Budai- hegyvidék egyik külső nyúlványa alatt kígyózott ide-oda, és kicsinyke beszögelléseket, utcákat magába fogadva lepényszer ű en terült szét. A helység újdonsült alaktalansága a Templom térnél válik szembeötl ő vé. A kövezett útnak erre a pontjára esik a domborzat er ő sebb lejtése, mégis itt – meglehet ő sen el ő nytelen módon –, a tölcsérszer ű en kiszélesed ő vágatban alakították ki egykoron a buszfordulót. Ebbő l arra következtettem, hogy hosszú id ő n keresztül, talán még az els ő lovaskocsik korától ezen a kis sík teraszon kapcsolódott össze a település a külvilággal. Itt a kopott, kék festés ű angyalos gipszdomborzattal díszített templombejáróval szemközt keskeny lépcs ő k emelkednek, kicsit tévetegen rád ő lve egy lelapított földhalomra, melyben elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsatövek állnak. Egy-egy lépcs ő fok hullámot vetve el ő rebukik, hogy helyet csináljon a feltör ő , méretes dudvának. Ezt a rozoga följárót kevesen használják, mert a bejáratot a helybeliek inkább két oldalról közelítik meg; a parasztember nem pazarolja csak úgy az erejét, hallottam a Marx Károly utcai vegyeskereskedésben egy aranyparaszt megütközését, amellyel szomszédja mozdulatát kommentálta. Szemem minden alkalommal érdekl ő dés nélkül siklik el a málló lépcs ő k fölött. Nem mulasztok el semmit, pillantásom a hegygerincig ér, ahol egy feny ő sor árnya mered a csillagok alatt a dermedt tájra. A Templom tér látványának közvetlenül el ő ttem föltáruló darabja sem idéz meg visszatér ő érzéseket. Nem ragaszkodom hozzá. A templom harangkongása sápadtan csendül, ha a vasárnapi nagymisére hív; még a helyiek sem tartják becsben. Ezt a tényt szóra sem érdeml ő apróságként könyvelik el a lelkészi hivatalban; mintha csak azt vetnék oda: „Intézkedést nem igényel.” A házhoz vezet ő úton el ő ször az öreg sírkertet kerülöm meg; a k ő kerítés maradványai között lerövidíthetem a járást a magam számára, ha átvágok a mohos és az évszázadok múlásával küszköd ő megpenészedett sírkövekkel szegett ösvényen; mégis kiszámított pontossággal ragaszkodom a másik, bevált úthoz. Úgyhogy elindulok fölfelé, egészen a mai temet ő ig. Az idegenség érzésének hullámai hirtelen törnek föl bennem, amint elhagyom a maradék bitumenb ő l összegyúrt utat, és elindulok egy betonoszlopokról gyéren megvilágított kapaszkodó felé. Az emelked őrész az új temető után következik, egyre meredekebb
