Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 9. szám - Fried István: „az idő mint egy szonett ideje” (Töredékek néhány Tandori-szonettről)
22 mű alkotását kívánja meg a szonett szerzése, hanem össze kell csirizelni az egyes darabokat, az összeenyvezés az igazi feladat; Kazinczy pedig a négyest fűzné össze hármasával, mintegy kézimunkával, miközben a táncoshoz hasonlóan a „keccsel-tellyes” léptekre ügyel. A „szakértés” —a Tandori-szonettre hivatkozva— elengedhetetlen, nem tűr vitát- megfontolást, a költő nem lehet „kívülálló”, hiszen szakmabelinek kell(ene) lennie, megnevezve alább a szonett sorainak szótagszámát, engedményt nem téve a ritmus kérdésében, pusztán megkockáztatva annak csalókaságát. Ezzel máris a szakkérdések közepébe tenyerelt a beszélő, innen azonban a tágabb horizontok irányába közelít a tizenegyesek és tízesek összefűzője: De ez így mintha hasonló volna – ha Jól nézzük – a létjelenségekhez. S a vers így valóban élethű lesz, magához is hívebb, mintha az volna. Amiről korábban már volt egy kevés szó: a hasonlóság tagjait, az első versszakban a vers(tan) dolgában megpendített gondolatot, melyet a beszélő kétség nélkül látszik közölni, a feltételes módú létige kapcsolja össze, méghozzá a létjelenségekkel. Tehát nem magával a puszta léttel, eltérő módon annak jelenségeivel (megnyilatkozásaival, a létet tanúsító kifejezésekkel, azzal, ami a léttel kapcsolatban esetleg fölmerülhet, immár feltételekhez kötve). Nem csekély a tét: a vers „ élethűsége”, mármint a feltételek teljesülése esetében. A versszakot záró utolsó sor egyben önértelmezés, indoklása, hogy az élethűséget nem mimetikusan kell elgondolni. Sőt, talán az ellenkezővé formált jelentés alakulása közelebb vihet a beszélőhöz. Ti. az élethűség következménye a „magához is hívebb” alkotás, az alkotás ennélfogva inkább ön „maga” lehet mint másképpen. Ezt a feltevést segíti a mintegy függelékként odagondolt „mintha az volna”. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy az első versszak határozott kijelentéseit a vers átjátssza a mintha, mint ha + létezést jelentő ige feltételes módja bizonytalan terepére, azaz semmi nem biztos, minden valamilyen feltételtől függ, bármiképpen is fordítjuk a vers (költői) szavát, semmit nem fogadhatunk el fenntartás nélkül. Azt különösen nem, hogy „klasszikust” idézve, „mintegy tükröt tart a természetnek”, azt meg kiváltképpen nem, hogy az „élethűség” értékkritériumként volna elfogadható. Ilyen módon az önmagához hű, önmagát önmagának „tükröző” (Tandori életművének számos epizódját bevonva ebbe a gondolatmenetbe: trükköző) vers – bizonyos feltételek között, „ha jól nézzük”, a magam értelmezésében, ha alaposabban, közelebbről, egészen szövegközelből nézzük— ugyanúgy szemlélhető, mintha az volna ; persze, mi és hogyan, nem teljesen következik az előzőkből. Miért is következne, még ha Verstan és vers; (jambusok) címen futnak is a sorok, nem verstani, versre vonatkoztatható tézis(ek) sorakoznak egymás után, hanem a szonettről volna jó valamit megtudni, nem meghatározást (elég reménytelen volna ), nem felhívást, utasítást a készítés mikéntjére vonatkozólag, hanem annak vállalása volna (talán még) iránymutató (is), milyen formában szóljon hozzá a szonett szerzője, általában az, aki költőként kvalifikálná magát a „verstanhoz, a szakkérdésekhez”. Ridegebben szólva, a szakmaiság poétizálódását volna jó nyomon kísérni, és erre történő sugalmazás kiolvasható a két versszak egymásnak felelő rímeiből. Hozzátéve, hogy miután a szakkérdések helyezhetők a beszélő érdeklődésének középpontjába, ezért mellőzhető a rímeléssel felmutatható virtuozitás, a látható eszközök míves kidolgozása; csupán annak tudatosítása elégnek bizonyul, hogy a beszélő tisztában van a szonett évszázados szabályaival, eleget tesz a rímelhelyezés követelményének, a ki tudja, mennyire szándékoltan hanyag, legfeljebb asszonáncra igényt tartó összecsengetés nem vonja-e el a figyelmet valami lényegesebbről: szólnia-csalóka-volna ha-ha az volna; illetőleg: szakkérdésekhez-tizenegyes-létjelenségekhez-élethű lesz… A tízes-tizenegyes