Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 1. szám - Bánki Éva: Megérkezés Velencébe
10 „megágyazok” a gyereknek a leghátsó üléseken, én elfoglalom az egyetlen helyet, ahol kényelmesen kinyújthatom a lábamat. Mellém telepszik egy szimpatikus középkorú nő: kiderül egy trieszti szállodában mosogat. Az élet nem álom, bizony, magyarázza, más sorsot akart ő is magának, havonta ingázik Budapest és Trieszt között, a három gyerekére az édesanyja vigyáz. A panoráma-ablakon én figyelem a nagymamát, a meglehetősen közönyösen ácsorgó gyerekeket, de a nő élettársa, a várva várt Lajos csak nem érkezik meg. Munkát keres az a szemét, vagy ki tudja, magyarázza nekem kéretlenül az útitársam. Hol lehet vasárnap este kilenckor „munkát találni”, kérdezgeti tőlem. Én sem tudom, de természetesen nem mondok véleményt, szeretném a bólogatásommal kimutatni, hogy kedves vagyok, megértő, de nem érdekel annyira. Már szívből sajnálom, hogy Proust a bőröndömben maradt. Most tettetem, hogy hullafáradt vagyok, és nem bírom a szememet nyitva tartani. Székesfehérvár után telefonon jelentkezik Lajos, az élettárs. Sajnos minden szót hallok: na, most mit vagy úgy oda..., értsd meg, anyukám, minden összejött, nem tudtam idejében kiérni … Az útitársnőm elmondja, hányszor és miért csalódott Lajosban, hogy ez így nem mehet tovább, hogy sokszor napokig nem is jelentkezik… ki tudja, merre kóricál… A félálomba merülő busz Lajos bűnlajstromát hallgatja, de Lajos, az élettárs magyarázatai csak hozzám és az útitársnőmhöz jutnak el: mindig ideges vagy, anyukám… mindig túl gyorsan felkapod a vizet… írass fel valamit magadnak… ha kapsz valami gyógyszert, kön y- nyebben viseled a feszültséget… A nő sírva fakad, Nagykanizsáig nem is bírja abbahagyni. Én is majdnem sírva fakadok, én, aki kéretlenül belecsöppentem egy háromgyerekes anya életébe. Ingázás, robot, feketemunka, trieszti szállodák. Fehérmosás, utána fekete mosás. Egy fillért nem tud félretenni, a gyerekei hamarosan elidegenednek tőle, az élettárs, ez a bizonyos Lajos vagy van, vagy nincs… de biztosan már az igazak álmát alussza Pesten. Az útitársnőm még mindig reszket az indulattól, és nekem sem jön álom a szememre. Micsoda élet! Huszonhat évvel a rendszerváltás után. Óvatosan megfigyelem az arcát. Halálos, talán már gyógyíthatatlan fáradtság. Ezredfordulós rabszolgaság. Feketemunka, feketemosás. Horvátországban már a nő könnyei is elapadnak, csak idegesen reszket mellettem. Tényleg rettentő hideg van, leveszem a bőrkabátomat, betakarom a gyereket. A nő előveszi újra a mobilját, és végeláthatatlan üzeneteket pötyög Lajosnak, a gyerekeinek, az édesanyjának, Barbinak, a barátnőnek, talán az Úristennek. Eltartja a családját, igen. De közben annyi keserűséget zúdít rájuk, hogy mindannyian belefulladnak a keserűségbe. Suttogva próbálom a pittyegtetésről elterelni a figyelmét: melyik a jobb város, Trieszt vagy Velence, milyen idő lesz a jövő héten…, valamennyire sikerül is, elbóbiskol mellettem. Én meg közben átkozom magam: emiatt a nyavalyás busz miatt kialvatlanul megyek délután egy elegáns könyvbemutatóra, a Libreria Marcianára. Talán majd úgy jelenek meg, mint egy Pasolini-hősnő: csapzott hajjal, a szemem alatti sötét karikákkal. És egy táblát emelek magasra: a kapitalizmus nem tesz senkit szabaddá! Addig-addig ábrándozom, míg egy férfikéz dühösen rázogat: ez már Velence! Hát nem itt akart leszállni a gyerekével, hölgyem?
