Forrás, 2019 (51. évfolyam, 1-12. szám)
2019 / 7-8. szám - Frank O'Hara: Perszonizmus: Egy kiáltvány (Krusovszky Dénes fordítása)
165 ja ” és a „végtelen utáni nosztalgia” közötti választásban megmutatkozik egyfajta törekvés az absztrakció bizonyos szintje felé. A végtelen nosztalgiája egy magasabb fokú absztrakciót jelez, elvonást, és negatív képességet (mint Keatsnél vagy Mallarménál). A perszonizmus, ez a mozgalom, amit nemrég alapítottam, és amiről senki sem tud, engem nagyon érdekel, hiszen totálisan szembemegy ezzel az absztrakt elvonással, olyannyira, hogy azzal már a valódi absztrakció határára jut, tulajdonképpen először a költészet történetében. A perszonizmus az Wallace Stevensnek, ami a la poésie pure volt Béranger-nak. A perszonizmusnak semmi köze a filozófiához, ez mindenestől művészet. És a személyiséghez vagy az intimitáshoz sincs köze, éppen ellenkezőleg! De hogy nagy vonalakban érzékeltessem, az egyik alapvető szempont benne az, hogy megszólítson egy bizonyos személyt (aki nem azonos a költővel), így megidézve a szerelem felhangjait anélkül, hogy tönkretenné közben a szerelem életadó nyerseségét, és fenntartsa a költő érzéseit a vers iránt, miközben meggátolja, hogy a szerelem belekergesse a költőt a másik iránti érzelembe. Ez is a perszonizmus része. Én alapítottam, miután LeRoi Jones-szal ebédeltem 1959. augusztus 27-én, egy olyan napon, amikor szerelmes voltam valakibe (nem Roiba, hanem egy szőkébe, ha már itt tartunk). Visszamentem a munkahelyemre, és írtam egy verset ennek a valakinek. Miközben írtam, eszembe jutott, hogy fel is hívhatnám telefonon a vers helyett, és ezzel megszületett a perszonizmus. Nagyon izgalmas mozgalom, és kétségtelen, hogy számos követője lesz hamarosan. Egyenesen a költő és a másik személy közé helyezi a verset, amolyan Lucky Pierre-ként, amit ennek megfelelően meg is szolgál. A vers végre két személy, és nem két lap között van. Szerénytelenség nélkül be kell vallanom, elképzelhető, hogy az irodalomnak, ahogy ismerjük, ez lesz a halála. Miközben bizonyos dolgokat bánok, annak így is örülök, hogy hamarabb jutottam ide, mint Alain Robbe-Grillet. Mivel a költészet gyorsabb és pontosabb, mint a próza, szükségszerű, hogy a költészet végezze ki az irodalmat. Egy darabig úgy gondolták, hogy Artaud fogja ezt végrehajtani, csakhogy, minden nagyszerűségükkel együtt is vitairatai épp annyira kívül vannak az irodalmon, amennyire a Bear Mountain kívül esik New York államon. Az ő kapcsolódása az irodalomhoz semmivel sem meghökkentőbb, mint Debuffet-é a festészethez. Mit is várhatunk tehát a perszonizmustól? (Kezd egyre érdekesebb lenni, nem igaz?) Mindent, de nem fogjuk megkapni. Túlságosan új, túlságosan életteli mozgalom ez ahhoz, hogy bármit is ígérjen. Ám ez is, akár Afrika, úton van. Egyrészt a technika, másrészt a tartalom legújabb propagandistái is jobban teszik, ha vigyáznak. 1959. szeptember 3. Krusovszky Dénes fordítása
