Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Hetedfél évszázad
25 mondó családneveket célszerű felsorolni: Ács 1, Borbély 3, Dézsarakó 1, Kenyeres 1, Kovács 6, Kutas 1, Mészáros 1, Molnár 3, Ötvös 5, Rámás 1, Süveges 3, Szabó 14, Szíjgyártó 1, Szűcs 1, Tímár 1, Varga 9 fő. Ha ezekhez még felidézzük, hogy a gazdák között volt 20 járgányos malom tulajdonosa, 10 (alkalmi) kereskedő és 11 tőzsér, azt látjuk, hogy a mezőváros társadalma a hódoltság elején igen tagolt volt, és közel 30%-a részben, ritkábban pedig egészen elkülönült a mezőgazdasági munkától. A nagyon summázott áttekintésen belül ezeket az adatokat azért kell megtűrnünk, mivel egyrészt a magyar középkori gazdaságról és társadalomról „illik” enyhén lenézően szólni, másrészt evidenciának kell tekinteni, hogy az alföldi mezővárosok csak a hódoltság korában emelkedtek fel, és ekkor élték meg virágkorukat. Márpedig az itt felsorolt adatok egy olyan közösségről, városról készültek, amelyet nemcsak Mohácsot követően dúlták fel a visszavonuló török és tatár csapatok, hanem Buda elfoglalása után is felperzselték azt a segédhadak. A két tragikus esemény között pedig másfél évtizeden át, majd az ország főváro- sának elfoglalása után, a várháborúk során újabb két évtizedben zsarolták, rabolták, pusztították a környéket a fegyelmezetlen keresztény és oszmán segédhadak. Egy utazó, egy turista megelégszik azzal, hogy egy-egy város külső képét magával viszi múló vagy tartós emlékként. Aki annak habitusát, vitalitását kívánja észlelni, annak meg kell ismerkednie társadalmával is. Időbeli kirándulásunk során mi sem kerülhetjük meg ezt az igényesebb szembenézést. Sajnos itt is jórészt a korszak végén rögzített, és a háborús események miatt már erősen roncsolt társadalom egysíkú – kizárólag az adóztatás lehetőségeit felmérő, rögzítő – adatok alapján tudunk egy erősen elnagyolt képet felvázolni. Azonban még ezek is komoly támpontul szolgálhatnak. A Buda elfoglalását követő években a defterdár Kecskeméten nem egészen háromszáz családfő nevét vette jegyzékébe. Az adóalapokon túl még azt is tudjuk, hogy 57 felnőtt fiú és valamelyik házasfél 50 felnőtt hozzátartozója élt, volt adóztatható a városban. A korábbi állapotokra enged következtetni, hogy m ég ez a z erősen kimerült gazdaság és társadalom is igényt tartott 92 fő cselédre, szolgára. Ezekkel együtt a lakosság száma – ekkor már a kiscsalád volt csaknem általános – minden bizonnyal elérte, esetleg meghaladta a kétezer főt. Ha megemlítünk még néhány további adatot, előttünk állnak a középkori mezővárosi társadalom legfőbb vonásai. A defterdár 72 családfőnél nem talált adóztatható értéket. Kapuadó fizetésére 200 gazda volt kötelezhető. Közülük 82 egy, 5 pedig két cselédet tartott. Ha felidézzük az ipart űzők, a tőzsérek, a kereskedők számát, kétségtelenné válik számunkra, hogy már a középkor utolsó századában, az igen komoly társadalmi munkamegosztás hatására, egy erősen tagolt társadalom volt ebben az alföldi oppidumban. A többszöri súlyos vagyoni károsodás miatt ekkor a vagyoni tagoltság már érthetően kevésbé markáns. Az viszont több mint figyelemre méltó, hogy a lakosságnak közel harmada részben vagy egészben elszakadt a közvetlen mezőgazdasági termeléstől, és a társadalmi munkamegosztás még ebben a zilált, roncsolt állapotban is erőteljes maradt. Tekintettel arra, hogy a mezővárosok nem képezték a nemesi nemzet részét, politikai szereplés ük ről igazán nem szólhatunk. M égis két epizód felemlítése idekívánkozik. Az egyik a Dózsa-féle paraszti felkeléshez kapcsolódik. Egy
