Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 7-8. szám - Gyáni Gábor: Helytörténet és országtörténet: kapcsolatuk alakulása
8 hogy kezdettől, mindenesetre a hazai akadémiai történetírás 1867-es intézményesülésétől, a Magyar Történelmi Társulat megalakulásától és a Századok megindulásától fogva nyilvánvaló különbséget tettek az országos történet és a helytörténet között. „Az utóbbiakat a szakma […] több évtizeden át […] alacsony színvonalú, partikuláris, sőt provinciális alkotásoknak tekintette, melyek nem sorolhatók a tudományos művek közé, legfeljebb egyes adataik hasznosíthatók.” 18 Vonyó ezt azzal magyarázza, hogy a helytörténet művelői zömében amatőr, műkedvelő, lokálpatrióta tollforgatókból rekrutálódtak. Valójában a szorosan vett akadémiai történetírás sem kizárólag csak professzionális tudósokból állt még akkoriban, hiszen úgyszólván senki sem esett át közülük a szakmai szocializáció folyamatán, amely egyetemi történész képzettséget és a szakszerű történeti diskurzus művelésében való bizonyított jártasságot kíván és feltételez. A magát professzionálisnak valló akadémiai történetírás kezdetben, az 1880-as évekig bizonyosan, úgy és azzal tett szert a szakszerű tudományosság magának vindikált jogcímére, hogy kizárólag a nemzeti történelem kutatását és elbeszélését kultiválta, amit azonban felruházott a szakszerűség fogalmával; aki nem azt művelte, az ab ovo amatőrnek és dilettánsnak minősült, ennélfogva a helytörténetírás a maga egészében kívül rekedt a tudományosság ekként meghúzott határain. Annál könnyebben megtehették ezt az akkori „akadémikus” történészek, akik maguk sem feltétlenül értették még a szakszerű történetírás minden mesterségbeli csínját, mert a nemzetépítés lázában égő állam és társadalom sem értékelte sokra a szubnacionális történeti tudatot, és a neki megfelelő tudásanyagot. A helytörténet relevanciája kezdetben a városi hely kapcsán világlott ki csupán, mivel a számában gyorsan növekvő városi népesség, benne a polgársággal és középosztállyal, valamint a proletariátussal a modern európai társadalmak jellegzetes társadalmi alkotóelemeként maga is igényt kezdett formálni a sajátjának is tudott (nemzeti) történeti öntudatra. A modern városi polgárság identitáskeresési vágya és törekvése jutott ebben kifejezésre: minél történelmibbnek tüntette fel magát valamely népcsoport vagy közösség, annál több elismertséget vívhatott ki magának a mérvadó közvélemény részéről. Ez rejlett a honi városbiográfia-írás első aranykorának a mélyén is, amely idehaza a 19. század végén, a 20. század elején tetőzött. Ezekben az évtizedekben szinte minden valamirevaló városnak, Európában és Magyarországon egyaránt, megírták a történetét, melyek szerzői rendszerint a helybéli értelmiségből kerültek ki, és jellemző módon, egyszemélyben végezték el az említett feladatot, hogy az „ősidőktől” kezdve nyomon kövessék az adott település írásos forrásokkal alátámasztott múltját, eljutva az akkori közelmúltig (többnyire 1848-ig). A szabad királyi városoknak és az 1870 után törvényhatósági joggal felruházott többi városnak, közöttük számos alföldi parasztos mezővárosnak a múltja került ez alkalommal terítékre. Jól mutatja ez, hogy milyen élénk lehetett körükszionalizáció és nemzeti öntudat. A Századok első évei. Századok, 2016/5. 1103–1116.; Uő: A nemzet mint tudomány – a nemzeti tudomány . In: Cieger András–Varga Bálint, szerk.: Tudomány és művészet a magyar nemzetépítés szolgálatában . Szöveggyűjtemény. MTA BTK TTI, Bp., 2017. 13–19. 18 Vonyó József: A vidék története, a helytörténet a Századok hasábjain (1867–2016). Századok, 2016/5. 1117.
