Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Tábori Zoltán: Torzó (Tódor János: Vadászjelenetek Magyarországon)
127 szociográfiai sorozat tetszhalálával kapva kapott volna Tódor kéziratán, hogy övé legyen az elsőség, sőt talán az egyedüliség egy ilyen elhallgathatatlan, ma még felmérhetetlen jelentőségű eseménysorozat felmutatásában? Nem volt. Tódor János könyve ezért nem hiánypótló mű. Mert hiányt csak ott lehet pótolni, ahol van hiány. Kereslet. Szívóerő. Hogy miért nem vállalkozott egy kiadó sem az eredeti címén Vadászjelenetek GettóMagyarországon kiadására? Egy kiadóigazgató így fogalmazott nekem még a kétezres évek legelején: „Ha egy kézirat olyan ütős, hogy beszakad alatta az asztal, először is azt vizsgáld meg, miért nem jelentkezett még senki ilyesmivel a piacon.” A kiadóigazgatók megvizsgálták. Ahogy mi, alkotók is megvizsgáltuk 2009 őszén, amikor kisebb újságírói körben arról beszélgettünk, hogy mikor jelenik meg könyv a hírhedt merényletsorozatról. A Bank & Tőzsde szerkesztője megjegyezte: „Egyenként címoldalas hírek, véres krimi, százezres példányszám, de tizenkettő egybefűzve már társadalomrajz, a kutyának se kell. ” A társadalom nem akar tudni a periféria problémáiról. A fölösleges tudás lemaradással jár, és ki akar egy hellyel is hátracsúszni versenytársadalmunk eredményjelző tábláján? A kiadóigazgatók piaci szempontok alapján mérlegelnek. Általában ezer eladott példánynál szokás meghúzni a határt, ahol egy könyv gazdaságossá kezd válni. Magyarországon kimutathatóan nem volt ezer ember, aki fontosnak tartotta volna a Tódor-féle könyvben foglaltakat. Annyira fontosnak, hogy pénzt adjon érte, és feltegye a könyvespolcára. Csiki László néhai író barátom előszeretettel mondogatta, hogy akkor van rendben a társadalom lelkiismerete, ha egy könyv nem kerül többe egy korsó sörnél. Manapság átlagosan hétszer többe kerül. Akkor hogy jelenhettek meg mégis a Vadászjelenetek nyolc év elteltével? Magam se érteném, ha nem lettem volna ott tavaly novemberben a Kossuth Klubban, a könyv bemutatóján, ahol elhangzott, hogy egy magánszemély anyagilag megtámogatta a kiadást. És ez a könyv árán is meglátszik: nem üti meg a hat korsó sört. Mindaddig nem mondhatunk hiánypótló műnek egy hiteles és fontos kor- és társadalomrajzot, amíg nincs rá vásárlói igény. Tódor János és társai körül fogy a levegő. Megszűnt az Amaro Drom című roma lap, amelynek Tódor állandó munkatársa volt. Megszűnt a Minőségi Újságírásért Díj, amely 2008-ban díjazta Tódort. Megszűnt a Pulitzer-emlékdíj, amelyet 2012-ben vehetett át. Megszűnt a Népszabadság , amely a sajtópert is felvállalva közölte Tódor exkluzív interjúját a cigánygyilkossági per negyedrendű vádlottjával. És csak ő tudja, mi minden köldökzsinór szűnt meg körülötte. Az nem lehet vigasz, hogy elsüllyedt a piaci szemlélet egyik zászlóshajója is, a Bank & Tőzsde , amelynek a szerkesztője olyan pontosan látta előre a társadalmi értékítéleteket. De akkor hogyan lehetett piaci siker a Lézeres gyilkos című svéd krimi, amely hátborzongató időzítéssel, a cigánygyilkosságok első évében, nyár elején jelent meg, és hasonló, a kilencvenes évek elején megtörtént esetet dolgoz fel? Azt a merényletsorozatot tizenegy bevándorló ellen követték el Stockholm és Uppsala környékén, és a könyv ugyanúgy épít szemtanúk beszámolóira, jegyzőkönyvekre, interjúkra és hasonlókra, ahogy Tódor. Leszámítva azt a helyzeti előnyt, amit egy skandináv krimi mindig élvez, van egy óriási különbség. A lézeres gyilkos beismerte tettét. A cigánygyilkosok teljes tagadásban vannak. A lézeres gyilkos kerek történet. A Vadászjelenetek torzó. A modern krimi legfőbb ismérve, hogy az elejétől fogva tudjuk, ki a tettes, ismerjük szinte minden rezdülését, és többnyire ugyanilyen mélységig belelátunk a nyomozók világába is: az olvasó előtt nem maradhat rejtve se a nemi életük, se a kedvenc időtöltésük. Tódor nem élhetett egyik megközelítéssel sem. Nem adatott meg neki a lehetőség,
