Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 6. szám - Patak Márta: Mindig péntek
9 A kocsmáros nemegyszer gondolja magában, a nap legszebb része a reggel, mikor a pék megjelenik, olyankor költözik igazán élet a kocsmába, mint régen, mert napközben csak a fuvarosok járnak, azokkal nem lehet beszélgetni, nincs témája velük, persze, örül, ha betérnek, de még jobban, amikor már kifele tartanak. Meg se hallom, amint a két fuvaros összeszólalkozik a kocsmaajtóban, még kint elintézik, tudják, odabent már nem lehet, a kocsmáros kizavarná őket, Ez itt nem az a városszéli lebuj, ahol eltűrik, nekem itt ne csináljátok a cirkuszt, még rám hozzátok a rendőrséget!, a marcona külsejű fuvarosok pedig tudják a rendet, a köpcös kis kocsmárosnak van előttük tekintélye, ezért még kint is óvatosan osztozkodnak, kié legyen a következő fuvar, egyik se nagyon óhajt menni, pedig még ki kell szállítani egy fuvar meszet, annyira könyörgött a telepen a gazda, mindenképpen vigyék még ma ki, holnap korán szeretnének nekiállni, elszámolta magát a kőműves, előfordul az ilyesmi, nem az ő hibája, Higgye el uram!, így könyörög, a telepvezető meg hajlik a szóra, végső soron nem őneki kell menni, még fusiban se lehet elintézni, nyoma marad, hiányozni fog az a mész a leltárból, selejtben mégsem írhatja le, mint a törött téglát, abból annyit számol el, amen ynyit akar, ha rossz minőségű a szállítmány, akár a teljes mennyiséget, olyankor mindenki jól jár, ő is, a fuvarosok is, meg a gazda is, aki másodosztályú áron jut hozzá viszonylag elfogadható minőségű téglához, de ez most nem az a helyzet, vinni kell a meszet, valamelyik fuvarosnak még egyet kell majd fordulni, miután visszaér, ezen megy a vita, hogy ki hányszor maradt bent túlórázni a telepvezető utasítására, nem jószántából, hanem mert így szólt az utasítás, és akkor menni kell, nem úgy van, hogy az ember a maga ura, és azt teszi, amihez éppen kedve szottyan, meg hát az a kis túlórapénz sem jön rosszul, éppen ezen tanakodnak, hogy hány fröccsre futja majd abból a fuvarból, egymást licitálják túl a kocsmaajtóban, végül nagy nehezen megállapodnak, kezet ráznak, szent a béke, és most inni is kell rá egyet, különben nem egyezség az egyezség. Nem figyelek rájuk, elmegyek mellettük, és olyan hatalmasnak tűnnek, mintha nem is élő emberi lények lennének, hanem két megfeketedett, monumentális szoboralak, napcserzett bőrükkel, sötét ruhájukkal, simléderes sapkájukkal, még a szaguk is más, mint az utcai járókelőké, mintha nem is odavalók volnának, hanem egy másik világból pottyantak volna közénk, és most esetlenül mozognának ebben a számukra is teljesen ismeretlen világban, akárcsak a tengerészek, akik, több hónapos hajóút után, bizonytalan léptekkel elindulnak a kikötőben, hogy betérjenek az első kocsmába, és leigyák magukat a sárga földig örömükben vagy bánatukban, mert hiszen ők is ilyesvalami miatt szálltak le a bakról. Nem tudom, mi jár a fejükben, nem figyelem meg az arcukat, riaszt az a két hatalmas, otromba test, ennyit látok belőlük, nem is kívánok többet, nem jut eszembe, pedig talán okkal tarthatnék tőle, ha megint elindulnak, halálra ütlegelik itt a nap végén azokat a szegény lovakat, miközben fölfelé tartanak a dombtetőn az utolsó fuvar mésszel, tiszta erőből ráfeszülnek az úttestre, mint az iskolánk udvarán, úgy húzzák, ahogy csak bírják, mégis alig mozdul valamit előre a kocsi, mert nem állat kellene oda, hanem gép, még két bivaly is kevés lenne hozzá, hogy azt a hatalmas terhet fölhúzza, nem az a két szegény muraközi.
