Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Murzsa Tímea: A konyha szűk, a bor kevés (Kemény István: Lúdbőr)
138 méri, a „saját lúdbőrében”. De talán nem csak a költészetet, s itt elérkeztünk egy nagyon is fontos ponthoz. Ahogy korábban jeleztem, a Lúdbőr című kötetben számos politikai és történelmi fókuszú szöveg is van. Sőt, egy ízben egy olyan állítás is elhangzik, hogy a magas irodalom nem foglalkozik a lúdbőrrel. Kemény továbbá nem riad vissza attól, hogy olyan szerzőket emeljen be pantheonjába, mint Rejtő Jenő, vagy olyan műfajok hatását vizsgálja (elsősorban saját művészetére), mint a sci-fi. Mintha a szemében tehát a költészet, tágítsuk eggyel: irodalom, és ezzel szorosan összekapcsolódva a katarzis fogalma kibővülne. Valami olyasmiről van itt szó, amiről a szerző a kötet címadó esszéjében ír: „Az igazi költő az, aki mindig olyan helyre áll, ahonnan a szirének énekét teljes egészében hallani, benne a kereskedelmi rádiót, az alternatív dalszöveget, a mainstreamet. [...] És ahonnan látni-hallani a filmeket, a sorozatokat, az egész szórakoztatóipart, a fogyasztókat és a szolgáltatókat, a tudományt.” ( A költészet megkopasztása , 161.) Azonban hozzáteszi: „miközben közvetíti a szirének énekét, ellen is kell állnia neki” . (161.) A személyesség, bevonódás és az objektív távolságtartás tehát egyszerre van jelen a kötetben. A vátesz hangja ez, aki egyszerre vágyja a nagy fogalmakat, de idegenkedik is tőlük. Hogy hogyan fér meg mindez egy alkotóban? Azt gondolom, a Kemény István által felrajzolt értelmiségi típusok keveredése adja ki a szerző figuráját. Mára csak fogcsikorgató és cinikus értelmiségiek maradtak. A szerző nagyon sokat küzd, hogy ne legyen illúzióvesztett, mogorva vénember. Igyekszik visszatérni azokhoz az értelmiségiekhez, művészekhez, akik még tevékenyek voltak, akik előre akarták mozdítani a világot, s főként hazájukat. Ilyen Zrínyi, akiről egy hosszú szöveget olvashatunk ( Zrínyi Miklós és az üvegplafon ), s akinek egyik jelmondatát idézi a szerző: „Hazánk javára cselekedni a vitéz- séget – ez az, aminél többet ember nem tehet. ” (89.) De ilyen Esterházy Péter is, s a róla szóló miniesszé kiemelt helyet kap a korpuszban: az utolsót. Haza a magasban . Ehhez az értelmiségi pozícióhoz azonban kell a remény, kell az illúzió, és kell a derű. Kemény István v ágyja azt a jövőbe révedő, bizakodó tekintetet, amellyel egykor, 1989-ben a Parlament lépcsőjén a jövőbe tekintett. Persze azóta a történelem sokat változott. Utólag úgy tűnik, akkor, a Kossuth tér szélén nem Valóság nagybátyánk fordult be a sarkon, hanem az Illúzió. Ezt felismerni talán felér a katarzissal, a megtisztulás értelmében. Nagygéci Kovács József pedig Ki olvassa című írásában „személyességről” beszél több ízben is. In: KULTer.hu, 2017. 12. 02., http://kulter.hu/2017/12/ki-olvassa/
