Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Murzsa Tímea: A konyha szűk, a bor kevés (Kemény István: Lúdbőr)
136 Murzsa Tímea A konyha szűk, a bor kevés Kemény István: Lúdbőr Kemény István legújabb kötete esszéket tartalmaz a kétezres évek elejétől kezdve egészen a mai napig. A horizont, melyet a szövegek megnyitnak, tágas: költők, versek, irodalom, művészet; történelem, politika, jövőkép, kivándorlás; szabadság, egyenlőség, fantasy, sci-fi; Magyarország, Európa; Zrínyi Miklós, Rejtő Jenő és egyéb összetartozó dolgok. Összetartozó, hiszen egymáshoz kapcsolja őket az esszéíró tekintete, mely az illúzió és realitás ütközését figyeli tárgyaiban. Kételkedik, de azért reménykedik is – ő maga a konzervatív anarchista, akiben Elias Canettire ismer rá, de ő a vátesz lelkületű költő is. Vibráló kettősség, állandó küzdelem lengi be a Lúdbőr t. Ennél többet pedig nehezen várhatunk el egy esszékötettől. Kemény István ugyanis véleményét nem deklarálja, hanem mint jó szókratészi tanítvány, maga igyekszik felfedni gondolatmenetének gyengeségeit. S habár ezek a gondolatmenetek nagyon is szubjektívek, mégis egy generáció hangján tudnak szólni. A kötet első szekciójának címadó esszéjében ( Mikor volt 1912? ) a következő mondat hangzik el Ernst Lajosról és nemzedékéről, egy nagy korosztályról: „Ernst Lajos különleges korosztályba tartozott: azok közé, akik a tizenkilencedik század utolsó harmadában, de nem a legutolsó évtizedében születtek, tehát nagyjából a hatvanas-hetvenes- nyolcvanas években. […] Az az ember, aki ebben a három évtizedben születik, két évszázadot kap az élettől. A szülei-nagyszülei végigélik az egyik századot, és őt abban nevelik fel, abban tanul meg élni, azt a századot tanulja meg használni, de mégis ereje teljében fog átlépni a másik- ba. […] Az már az ő dolga, hogy mit kezd ezzel a két évszázadnyi birtokkal.” (42.) Mintha hasonló történne Kemény István évjáratával is. Beleszülettek a szocializmusba – jó, hát akkor itt fogunk élni –, majd a rendszerváltozás révén – látszólag – a változásba is belekóstoltak. Azonban itt – szemben Ernstékkel – az eredendő, 1989 előtti örökség nem pozitív, nem a felhőtlen tizenkilencedik századi gyerekkor és idealista ifjúság: ők a szülők terheit, a szocializmus hagyatékát öröklik meg, még ha legszívesebben meg is tagadnák azt. Bár az is kiderül a Lúdbőr ből, hogy nem mindenki tagadná meg. A szocialista rendszer olyan természetességgel ivódik be még a fiatalok bőre alá is, hogy az elfogadás gondolata néha a hősünket is megkörnyékezi , bár bekebelezni nem tudja: „Mindannyian arra lettünk kiképezve kiskorunktól, hogy le tudjuk élni az életünket egy diktatúrá- ban.” (Egy szép délután, 8.), vagy máshol: „Lehet, hogy Isten tényleg nincs, és ez ilyen egyszerű? Lehet, hogy az elmúlt pár évtized nem is volt hanyatlástörténet?” ( Emlékek a Bizottság zenekarról , 19. ) Ha nem is hanyatlástörténet, de mindenesetre a nyolcvanas évek „a semmibe nézek, sem- mit se kérnek” , ahogy Bereményi Géza írja Jóslat című dalszövegé ben, melyet Cseh Tamás énekelt meg. Vagy más szavakkal: a nyolcvanas évek unalmas és szürke – ezt pont annak a Menyhárt Jenőnek a szájából hallottam nemrég egy beszélgetésen, aki ebben a kötetben is feltűnik ( Reciprok Elvis ) mint a szerző és a vele egygenerációs értelmiségeinek non
