Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
36 ekkortól figyeltem tudatosan, a kiállításokon szereplő tárgyakat, a reprodukciókon látott képeket, ekkortól olvastam tudatosan a képzőművészettel kapcsolatos tanulmányokat, könyveket, ekkor értettem meg, hogy a képzőművészet is képes megteremteni azt a teljességet, amelyet az irodalomban már megtaláltam. Ha a magam munkájában elfáradtam, a náluk tett látogatások, a velük való beszélgetések, az új kerámiák és az új képek mindig erőt adtak. A képekkel, műtárgyakkal való foglalkozás soha nem fárasztott, most sem fáraszt, inkább újabb energiákat ad. Korábban nem ismert világba, birodalomba kerültem, s elmerültem ebben a birodalomban. Akkoriban sokszor mondtam, igaz, némi túlzással, ha újrakezdeném az életemet, akkor csak képekkel foglalkoznék. Ezerkilencszázkilencvenötben jutottunk el oda, hogy jelezzük, szeretnénk képet vásárolni tőle. Benes körülnézett a szobánkban, hunyorítva bemérte annak a falnak a nagyságát is, ahova a képet szántuk, s csak annyit mondott, rendben. Pár hét múlva hozta is a képet, feltekerve, s várta, mit mondunk majd, amikor a padlóra leterítjük. Annak ellenére, hogy tudta, nem a tömegeknek fest, jó néhány ember, különösen a barátai véleménye fontos volt számára, engem is mindig kérdezett, s Ágit is, külön, sokszor mondta, hogy Ági véleménye az ő számára nagyon fontos. A közösségi világhoz való kötődése őrződhetett abban, ahogyan a munkáiról mondottakra figyelt. Önmaga útját járta, de úgy tudta, hogy a művész hozzátartozik a közösségéhez. Említettem már, a Benes-képek mellbe verik az embert, ez a kép is mellbe vert bennünket. Egy jó képnek, akárcsak egy nagy versnek az egészében megmutatkozó súlyát nem lehet egyetlen pillanat alatt tudatosítani, jóformán még a képet sem lehet egyben látni, ahogyan a verset sem lehet azonnal megérteni. Amikor Buda Ferenc elmondta nekünk a Himnusz haza című versét, csak azt éreztem, hogy nagy verset hallok, nagy, s a szerzője számára fontos verset, de ennél többet abban a pillanatban nem tudtam volna mondani róla. Így voltam ezzel a képpel is. Az Egyszervolt állatok című, nagyméretű, százhatvanszor háromszáz centiméteres munkájának a mi falunkra kicsinyített, de még így is nagyméretű, színezett változata volt a szemünk előtt. A még mindig nagy felületen filccel, zsírkrétával színezett ősállatok láthatók, kétlábúak, négylábúak, öt- és hatlábúak, gerincükre büszkék, sunyiak és bátrak, meghúzódók és törtetők, felszínre keveredők és elbukók, valamennyiük mozgásban van, folytonos mozgásban, a színek változása, hullámzása ezt az érzetet alakítja ki a szemlélőben. A képnek nincs kezdete és nincs vége, ahogyan ez más Benes-képeknek is a jellemzője, számos későbbi képe ráfolyik a kereteire, Benes többször megfestette a kereteket is. Itt is érezzük, hogy a kép folytatódna tovább minden irányba. S a színek… Mélyzöldek, feketébe játszók, halvány- és világoszöldek, narancs- és citromsárgák, lilák, kékek, valamennyi színnek a hideg-rideg változata, s mintha ezek a hideg filcszínek is mozognának. Egy pillanatra megdermedtünk, csak a részleteket láttuk, az egészet nem. Jóska tanácsokat adott, kihez vigyük kereteztetni, milyen legyen a keret, milyen az üveg, hogyan rögzítsük, s így tovább.
