Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 5. szám - Füzi László: Kátrány és ezüst (Újabb fragmentumok Benes Józsefről és művészetéről)
21 legjobb festői megfordultak ezeken a művésztelepeken. Nem tudom, most is csak példát említek, milyen volt az ezerkilencszázhatvannyolc június tizenötödikén a zentai főtéren megrendezett művészeti happening. Nem tudom, milyen volt a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig az akkori Jugoszlávia szabadságot sugárzó légköre. Innét, az ottani világától az idő és a tér által elválasztva minderről semmit nem tudok mondani. Sem Jugoszláviáról, sem a Vajdaságról, sem Benesről. Amit mondani tudnék, az az olvasmányaimból származna, azt pedig mások is ismerik. „Mindennél fontosabb az új keresése. Minden eddigit meg kell vizsgálni, és csak úgy szabad belőle valamit elfogadni. Újra fel kell találnunk, fel kell fedeznünk mindent. A kollektív munkát pártolnunk kell. Egyszerűségre törekedjünk, minden sallang nélkül. Soha nem egy képzőművészeti irány jelentősége teremti a nagy egyéniségeket, hanem a jelentős művészek teremtenek fontos irányzatokat egyéni vagy kollektív felismeréseik megfogalmazásával. A provincializmustól nem kell rettegnünk. A provincializmus nem egy vidékhez kötődik, hanem az emberhez, aki élhet akárhol, földrajzi meghatározottsága soha nem lehet rá döntő befolyással” – mindezt Benes ezerkilencszázhetvenegy szeptember huszonhetedikén mondta a vajdasági magyar művésztelepek helyzetéről, jövőjéről rendezett tanácskozáson. A tanácskozás három hozzászólása, rajta kívül még Ács József és Szombathy Bálint szólalt fel, az Új Symposion hetvenkilencedik számában jelent meg. Benes megjelent hozzászólását szó szerint, elhagyások nélkül idéztem. Ennyi jelent meg tőle, feltehetően ennyit is mondott, de amit mondott, azt máig hangzóan mondta. Az említett tanácskozáson elhangzottakat nyilván az adott viszonyok közé helyezve, a politikai-kultúrpolitikai összefüggéseket figyelembe véve kellene elemezni, ezt én most nem teszem meg, ahogyan Benesnek a művésztelepekkel kapcsolatos és a művésztelepeken végzett munkájáról sem beszélek, hanem erős leegyszerűsítéssel önvallomásnak, alkotói önvallomásnak tekintem az idézett mondatokat. Ezekkel a mondatokkal önmaga helyzetéről beszélt, művészként szólalt meg, önmaga előtt elismerten is annak tartotta magát, ebből a nézőpontból mondta, hogy nem az irányzatok teremtik a művészeket, hanem a művészek az irányzatokat. Ebből a nézőpontból említette a provincializmus kérdését is, mondván, az adott hely önmagában nem határozhatja meg az alkotót, ahogyan az alkotó sem zárkózhat be az adott hely sajátosságaiba. Ott és akkor fontos volt ennek a kérdésnek a felvetése és megválaszolása, hiszen a vajdasági magyar író- és művészvilág – ahogyan ez pár Benessel foglalkozó akkori írásból is kiderül – a provincia provinciájában, más megfogalmazásban kettős provinciában élőnek tudta magát. Láttuk, Benes túllépett ezen a kérdésen. Bízott az erejében és a tehetségében, tudta, hogy azok kiemelik a szűkös provinciából. Így volt ezzel akkor is, amikor már ismertem. Kötődéseiről sokszor beszélt, az Alföld tájélményként számára adottság volt, ám ha keresett valamit, akkor azt kereste, hogyan tudja ezt az élményt az önmaga világába beemelni, s úgy megragadni, ahogyan azt más még nem tette meg.
