Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 5. szám - Géczi János: Hűség (vers)

14

Géczi

János

Hűség

Az

égető

napsütéstől

tarolt

sziget

a

kopársága

révén

lát-

ható.

Gyökérzet

nem

köt,

szuhar

nem

nő.

K

ákatorzsa

,

ha

fedi,

olykor

a

szőr

a

csupasz

állatbőrön

is

előtör.

É

szakról

érkezve

meg,

a

hegygerincen

át,

tisztán

látható

,

mint

tükör

tálján

ragyogó

tojás-

sárgája.

A

tengerről,

felpúpo-

sodva

a

bőséges

víztől,

a

hul-

lámok

parkettalécei

közül

emeli

fel,

fel

a

horizontot,

arasznyival

közelebb

az

égbol-

tozathoz.

 Kétséget

kizárva,

bár-

melyik

némaság

jelenlét

hez

jut,

amiként

lebeg

s

magabiztos

mind-

egyik

nyugalma,

ahogyan

szétte-

rül

halikraként,

milliárd,

apró

szemű

kavics

az

öbölben,

ahol

a

part

elhagyható.

A

tengerszél

harasztosa

olyan

jelen,

amely

sosem

részesül

a

múltból. Mindig

hiányzik

valami,

aztán

mindig

meglesz.

A

szirt

büdös

teste

alatt

habzik

a

meleg.

A

sót

lesepri

a

mészkőlapról

a

halfarkastoll,

ahová

fészkét

rakta

a

madár,

ahol

tojást

tojt,

ahol

csibéit

neveli,

tisztára,

miként

márvány-

k

őből

rakott

teraszt

pucolja

gépezet

ével

a

vegytiszta

jelen-

idő.