Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Győri László: Tömörített élet
44 néptelen orosházi határ, Lutherrel meg azt csinálnak, amit akarnak, úgy imádkoznak, ahogy kedvük tartja. Egyezséget kötöttek, s rögvest Orosházára szekereztek. A krónika följegyezte, hogy kik voltak a honteremtők. Egyikőjüket Stephanus Győrinek hívták. Stephanusnak, lévén latinul írva akkor még minden oklevél. Ezt a történetet otthon mindenki ismeri, a máshová valók kedvéért idéztem föl egészen röviden. Kiderül belőle, hogy nevem, a Győri, valóban a Rába-parti város nevéből ered, tudniillik az orosháziak Győr, illetve Vas megyéből érkeztek ide, Vas megyei, Győr megyei helységekről kapott nevek sűrűn fordulnak elő Orosházán. A Győriek telkes jobbágyok voltak, akik aztán akkorra, amikor én születtem, középparaszti sorba jutottak, akiknek húsz-harminc-negyven hold földjük volt, több nemigen, de ott jó földek voltak, a békés–csanádi löszhát le, délre, egészen Makóig, nagyon termékeny fekete humusz, így aztán magas az aranykorona-értéke. – Fölkutattad a családfádat? – Nem, bár nagyon könnyű volna, mert a XVIII. századtól megvan az anyakönyv, csak be kellene mennem az evangélikus egyház parókiájára. Amikor konfirmáltam, mutatta is a felkészítő lelkész: hatalmas fóliáns. Tehát nagyon egyszerű volna megkeresni az őseimet, de nem foglalkoztat, annyira azért nem kell orosházinak lenni, annyira azért nem kell magamat szeretni. – Beszélj a családodról, apádról, édesanyádról! – Egész rokonságom földműves volt, magyarul parasztemberek voltak, még magyarabbul: parasztok. Kétlaki életet vittek, bent a városban házuk, kint a földön pedig tanyájuk volt. A fiatalok kint éltek a tanyán, művelték a földet, az idősek bent a városban, s nevelték az unokákat, a gyerekek tőlük jártak iskolába; arra nagyon gondosan ügyeltek, hogy ne a tanyasiból induljanak a magasabb iskolák felé. Először az én családom is kétlaki életet élt, de az én időmben, az ötvenes évek elején, már a városban laktunk, nem tudom, milyen okból az apai örökségből beköltöztünk, odakintre tanyást fogadtak, aki fogta magát, és belépett a termelőszövetkezetbe, és magával sodorta a földet, a tanyát. – Egészen tizennyolc éves korodig földközeli voltál, aztán egy váratlan fordulat az Eötvös Loránd Tudományegyetemre vitt. Gondolom, elég szokatlan lépés volt a rokonság szemében. – Valóban. Tizennyolc éves koromig nyaranként én is „földmíves” voltam, kukoricát kapáltam, arattam, kendert lomboztam. Apám kaszált, anyám kötelet teregetett, ebédet főzött, én vertem a markot (ha ezek a szavak másoknak még mondanak valamit). Azt a sok búzát, azt a sok gabonát, azt a sok mácsonyát, amit én karomba vettem! Azt a rengeteg kukoricát, azt a töméntelen szál cirkot, cukorrépát, amit én megkapáltam! – Örömet jelentett számodra ez a tevékenység? – Utólag nagy szerencsének tartom: megtanított dolgozni, kitartani. Reggeltől estig. Az utolsó kéve holdfényben került a keresztre. És egészséges volt a sütős
