Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írásai (III. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
51 lökték a kisebbeket, és amikor azok már fuldokolni kezdtek, akkor kihúzták őket, meglepő gyorsasággal tanult meg mindenki úszni, és csodák csodájára senki sem fulladt a vízbe. A temetőket is kedveltük. Pusztulásra ítélt református-német, zsidó, nazarénus és ókatolikus temetők voltak ezek, kimondottan kedélyes helyek, mindössze két temetést láttam itt, először egy fiatal német lányt temettek, torokgyíkban halt meg, a koporsóját felnyitották, mielőtt a sírba tették volna, nagyon szép volt a német lány, és mi őszintén sajnáltuk, hogy meghalt, másodszor egy református magyar fiút temettek, ő a katonaságnál halt meg, temetésén sortüzet adtak a katonák, nekem tetszett a sortűz, teljesen megfeledkeztem már arról, hogy valamikor nagyapám félholtan kapart elő a lövészárokból. E két esetet leszámítva nyugodalmasak maradtak a temetők, a fák és a bokrok magasra nőttek bennük, lassan eltakarták a latin, gót és héber betűs sírköveket, mi meg csatangolhattunk ott naphosszat, elrejtve mindenki elől. A lövészárkokat betemették, tavasszal kizöldült a fű a réten, mi birkákat terelgettünk, majdnem minden házban volt három-négy birka, ezeket összecsaptuk, és ballagtunk a nyáj után, és részletesen megbeszéltük, hogy milyen izgalmas dolgokat fogunk művelni a folyón, a temetőkben és egyéb szép helyeken. Esténként a férfiak kiültek a házunk elé, gondterhelten, néha vidáman meséltek egymásnak, csupa érdekes történeteket, melyeket mi is szerettünk volna végighallgatni, de leginkább elzavartak bennünket, ilyenkor az alacsonyan röpködő denevérek után futottunk, a kisebb gyerekek meg éktelenül visítottak az udvarokban, mert az anyjuk a lábukat mosta, és cserépdarabbal sikálta a térdüket, bokájukat és más nagyon koszos bütyköket. Alapjában véve igen jól éreztem magam azokban az esztendőkben. Talán azért, mert volt hol mozogni, és én sokat mozogtam, állandóan kutattam valami után. Ahogyan visszaemlékezem, számomra az élmények elsősorban mindig valamiféle bolyongások és kódorgások voltak, egyfajta felfedezések a világomat jelentő nem is nagy falurészen. Mindig érdekes dolgokat lehetett felfedezni. Most, amikor így próbálom feleleveníteni őket, és nem csak most, egyik ifjúsági regényemben is, amikor megpróbáltam összegyűjteni a motívumokat hozzá, akkor hirtelen előugrott még valahonnan ezekből a régi időkből egy régi vágóhíd. Ez egy igen kedélyes vágóhíd volt, ahogy a temetők is kedélyesek voltak. Réges-rég nem gyilkoltak le ott állatokat, és nem darabolták fel őket. Megmaradt a hatalmas kőépület, talán a legnagyobb kőépület volt ott a mi környékünkön. Vörösek voltak a falai, sötétvörösek, mintha a régen leölt állatok vére befestette volna. Színes üvegcserepekkel volt befedve. Padlása nem volt, hanem a padlás helyén gerendák futottak keresztbe. Mi az épület falait telerajzoltuk mindenféle ocsmány rajzokkal. Emlékszem, rettenetesen élveztük, amikor lemenőben volt a nap, akkor felmásztunk a gerendákra, a színes üvegcserepeken besütött a nap abba a vörös falú vágóhídba, és minden vörös volt, és mi is vörösek voltunk. Kiabáltunk meg lármáztunk, ordítoztunk az izgalomtól, az egész látványtól. Közben rákaptam az olvasásra, körülményeinkhez képest túl sokat olvastam. Barátaimat ez zavarba hozta, kissé pipogya tevékenységnek tartották az olvasást, és mivel akkoriban már amolyan vezérféle voltam közöttük, a megszokottnál többször kellett bizonyítanom rátermettségemet a könyvek világán kívül.
