Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Pomogáts Béla: A nemzethalál víziója (Egy Illyés Gyula-tanulmány előzményei és története)
40 érhető a „herderi jóslat” komor üzenete, mint Vörösmarty Mihály Szózat ában vagy éppen Széchenyi István szenvedélyes politikai figyelmeztetéseiben. Csupán néhány sort idézek, először Kölcseytől, majd Vörösmartytól. „Törvényem él” – hangzik Kölcsey tragikus jóslata. – „Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll; / Szelíd sugárit többé nem nyugtatja / Az ősz apák sírhalminál. / És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” És idézhetem Vörösmarty Mihályt is: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Száz ezrek ajakán. / Vagy jőni fog, ha jőni kell / A nagyszerű halál. / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. / S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Irodalmunknak ez a sötét vonulata szinte minden korszakban megjelent, Ady Endre költészetének és publicisztikájának, mondhatni, visszatérő témája volt. Talán elegendő, ha most csupán a költő egyik legtöbbet idézett versére: a Magyar jakobinus dalá ra hivatkozom: „Ujjunk becséből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország, / Vajjon vagy-e és mink vagyunk?” Ez a tragikus érzés, a nemzeti történelem és a nemzeti sors tragikus értelmezése erősödött meg azután az első világháború éveiben, különösen a már látható háborús vereség napjaiban, majd jelent meg a második világháború végén, például Illyés Gyula verseiben. Talán elegendő, ha az első kegyetlen vereség költői visszhangjának világából Ady Endre utolsó verseit, például az Üdvözlet a győzőnek címűt említem meg: „Tompán zúgnak a kaszárnyáink, / Óh, mennyi vérrel emlékezők, / Óh, szörnyű, gyászoló kripták, / Ravatal előttetek, ravatal. / Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok. / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” A második világháború költői visszhangjai közül olyan művekre hivatkozom, mint Illyés Gyula Magyarok, 1944 vagy a háború után írott Nem volt elég című versére. (Hasonlóképpen tragikus zengésű: a nemzethalál rémképét vizionáló versekből egész antológiát lehetne összeállítani.) Idézem Illyés Gyulát: „Amitől féltünk, itt van az idő: / nincsen magyar. / Komoran kérdi a vén, mire nő / a fiatal? / Mert élni élhetsz, orvként rejteken, / de mi öröm? / Úgy élni, nőni, mint holttetemen / haj és köröm? […] az árokba, hol nemzet hánytorog – / vagy még magyar? / Bújj, lapulj, halj meg az erdők konok / vadjaival!” „meg az erdők konok / vadjaival!” Illyés Gyula számvetése Valójában most szeretnék rátérni előadásom lényegi mondanivalójára, azaz arra, hogy Illyés Gyula miként vetett számot Herdernek azzal a nevezetes (imént idézett) jóslatával, amely immár két évszázada okoz szorongást a magyarság történelmi sorsán töprengő és a nemzet jövőjét mérlegre helyező irodalmi értelmiség soraiban. (A politikusok, akár korábban, akár mostanában, legalábbis ahogy magam tapasztalom, ritkán szoktak eltöprengeni ennek a történelmi sorsnak a vallató kérdésein.) De lássuk Illyés Gyula gondolatmenetét. A Magyar Nemzet 1977-es karácsonyi és 1978-as újévi számában jelent meg Válasz Herdernek és Adynak című írása, amely mondanivalójával és fogadtatásával egyaránt rányomta bélyegét a hetvenes évek végének szellemi, mi több, politikai életére. A nagyobb terjedelmű publicisztikai írásnak, ahogyan ezt magából a szövegből, illetve akkori naplójegyzeteiből ki lehet olvasni, két közvetlen indítéka volt: Kolozsvári Grandpierre Emil Herder árnyékában című tanulmánya, amely a Kortárs című folyóirat 1977. augusztusi számában látott napvilágot, és amelyről a szerkesztőség az októberi számban (Illyés Gyula, Benkő Lóránt nyelvészprofesszor és Kőháti Zsolt irodalomtudós részvételével) ankétot tartott, és Ady születésének századik évfordulója, amelynek november 22-én rendezett hivatalos ünnep-
