Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 4. szám - Illyés Gyula: Félbe-szerbe I. (A nemzeti érzésről – közreadja Illyés Mária)
33 Megannyi tévedés! A gyermeki lélek tudományos vizsgálói merőben más megállapításokat tettek, legújabban, de részben már régebben is. A kétnyelvűség nem csak hogy nem akadályozza a gyermeki elme fejlődését, hanem éppenséggel serkenti; frissíti és erősíti. Anyanyelvünk szavai márványvésetként rögződnek agyunkba. Az ötletes szerkezet, mely anyánk öle után már első pihenőhelyünkként szolgált, számunkra hitelesen, tovább nem magyarázható sorrend alapjaként mindvégig az ágy lesz. Ha megtanuljuk más nyelven is a nevét, attól az eredeti ágy képe és élménye nem homályosul el, hanem élesül, tárgyszerűbbé válik, s így, mondhatni, jobban használhatóvá is az elmében. Azt különösebb tudományos vizsgálat nélkül is régóta tudta a világ – főleg a módosabbak világa –, hogy a két nyelven beszélő gyermek hamarabb lesz önálló és öntudatos. Jó föllépése, majd érvényesülése a társaságban – majd a társadalomban – gyorsabban következik be. Kincstől és fegyvertől fosztja meg tehát gyermekét az az idegenben élő szülő, aki nem adja át neki, amit voltaképpen játszva átadhatna. S aminek átadásával ő maga is ugyancsak nyerne. A lélektani vizsgálatok szerint ugyanis a két vagy több nyelv állandó használata az életkor minden szakaszában élesíti és frissíti az elmét. Nem fér ide – mert hisz ahhoz egész könyv is kevés volna –, hogy a kétnyelvűség aztán mi mindenre nyit utat. Mit jelent a világot nem csak két szókincs, hanem két kultúra látószögéből nézni. Vagyis mit kapunk, ha a magyar nyelv tudását például a magyar irodalom és szellemi élet megismerésére fordítjuk. A nyereség nem csak egy más szempont, egy második dimenzió. A magyar talajon termett és termő szellemi művek önmagukban is példásan értékesek. Hisz azok, akik csak magyarul beszélnek, azaz teljesen a magyar kultúrából táplálkoznak, Európa népei sorában is megbecsült helyen állnak * Tzarával egyszer vesztem össze, 1947 februárjában. A Csehszlovák Köztársaság törvényt hozott, a területén élő körülbelül egymillió magyart másodrendű állampolgárnak deklarált, deportálásra ítélt. Ezek egy tömbben a déli részen éltek, a magyar határ mentén, az 1920-as békeszerződés szakította el őket az anya- országtól, melytől a történelem folyamán soha elszakítva nem voltak. A hitlerista háború elején ismét magyar adminisztráció alá kerültek, s ezt szívesen fogadták. E bűnükért kitelepítésre ítélték őket, mikor Tzarával találkoztam, kétszázötven- ezret már deportáltak is, csaknem kivétel nélkül parasztokat, harminckilós csomaggal, ötórás határidővel, vagonokba terelve, géppisztolyok közt, puskatus- és vesszőcsapások alatt. Fényképek voltak erről, sőt – titkos vagy szadista – filmfölvételek képes lapokban is. Tzara fölháborodva dobott elém néhányat belőlük, szállodai szobájában, ahol hívására fölkerestem. Az háborította föl, hogy ezek a képek nyilvánosságra kerültek. Akkor már jó huszonöt éves – még a Dada hőskorából datálódó – barátságunk alapján emiatt gondolt engem, illetve rajtam át a magyar írókat felelősségre vonni. A magyar – a kommunista – írók ugyanis azokban a hetekben valami deklarációban ezeknek
