Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva (versek)
41 ¤ én nem vagyok, nem létezem. mások lakoznak bennem. a bátyám, az öcsém, a húgom. és az apám. kiket megöltek, mind. száznál is többen vannak azok, kiknek arcába néztem, kezét fogtam, s akik nevemen szólítottak. de már nincs arcuk, nincs kezük, s hangjuk sem szólít többé. nevüket is már csak én tudom. szavukat hallatom, helyettük beszélek. őrzöm a titkokat, a fényt a halott szemekben, a zsongást az összecsuklott ütemben. nem tudom, ki vagyok. tekintetem arrébb taszít egy felleget. ¤ a próféta fejére húzta a dunyhát, MLT-val éppen azon a héten (hol van már az az ősz?) jártunk Palicson T. O.-nál, amikor meghalt Judita, nem akart nyilatkozni, csak felolvasott egy hosszúverset ¤ a hetvenes években hosszúverseket írtunk, arra számítottunk, majd meggazdagszunk, akkor még verssoronként fizettek a lapok, írni szerettünk volna egy végtelent, de sehogy se nem akartak összejönni a sorok, nem akartak felsorakozni, fogytán volt a papír, sokan próbálkoztunk, de egytől egyig szegények maradtunk, hogy milyen hosszú az irodalom, meddig ér az univerzum, azóta se tudja senki, volt aki emigrált, volt aki elköltözött, Judita Újvidéken maradt, olykor feltűnt a Duna utcában, regényt írt és verset fordított,
