Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov versei
36 Nem pillantottam hátra. Menekültem, mint amikor a Don partján, egy sáros szántásban vörös lovasok üldöztek röhögve. Bekerítettek, többször rám is lőttek, Bugyonnij marsall kihallgatott, kémnek tartottak, elítéltek, és bele is lőttek az előbb megásatott gödörbe, ahonnan éjjel, a hold szúró fényénél, véresen-sárosan, de élve kikeltem. Csoda volt, vannak még csodák! Azóta menekülök, elvegyülök a ködben, a tömegben, és nyomomban a párt. 6 De felszállt a köd. Vöröslött némán a hold a kerge hullámok taréján. Zúgott a Duba. Ugráltak csekkisták. Nedves homokon tapostak a csizmák. Menekült volna, de bekerítették. Hát így ért véget az utolsó estély. Látta az örök lakájt is vigyorgott. „Iván, nem tartnak örökké a dolgok.” Elkapták. Jött a kényszermunkatábor. Sorsa némaságával is vádol. Azt nem tudni, hogy a szirénnel mi lett? Sokat tudunk, de mégsem eleget. Jön-e még fel a tengermély termekből. Ivánnal nem, de akkor kivel flörtöl? Látja-e női alakban a nép? Társnői este dalolnak-e még? Vagy hínárból fejeket fonogatnak? És megfullad, akit azonosítnak.
