Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Rejtvényfejtés (Kabdebó Lóránt életműinterjúja Utassy Józseffel 1985-ből)
32 Juhász Gyulától a verstémát elindító-bemutató kezdősorok moll hangszerelésű hangulatteremtését, Radnótitól a természet verstérré stilizálásának módozatát, Nagy Lászlótól pedig az indulatok dalversbe zárását. Mennyi szenvedéllyel kérte számon a szabad, normális életlehetőséget nemzedéke versindulójában, a Zúg Március címűben: „Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség kosarából, / a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. / Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” Merte kiáltani kötetében, amikor március idusát, Petőfi ünnepét kardlapozók verték évente szét. Nemzedéke bálványa lett. Én, aki iskolában sem szerettem verset tanulni, annyira magamba olvastam első lánglelkű kötete, a Tüzem, lobogóm! verseit, hogy nem egynek közülük ma is olvasásuk közben felmondom előre sorait. „Itt van például ez a koldus. / De hol lehet vajon a lába? / Mert a koldus itt van. / S az én hazám az ő hazája!” Bekapcsolom a televíziót, és mit hallok visszamenően minden napra elosztva még ma is? A fiatal Utassy igaza lehet rá a válasz: „Föl kell rúgni ott azt a tányért: / kalimpáljon az égre holdnak! / Korog az éjszaka, hideg van. / Filléreitek hunyorognak.” „Forradalom, / forradalom” – ez volt ifjúsága jelszava, itt hagyta ránk ma is érvényes követelményként. Lehet, akik megcsalták életében, ma is kétségbeesve tiltakoznak. Versbeszéde ma lett a legaktuálisabb beszédtéma. Valamikor 1970 késő őszén, Pesten még mindketten hazátlanok. Az Erzsébet híd budai hídfője tájékán vártam a villamosra. Már inkább éjszaka volt, egyedül álltam ott. Közel s távol senki. Egyszerre vállamra teszi a kezét egy férfi. Ijedten összerezzentem. Ma sem tudom, hogyan tudott olyan észrevétlenül közelembe kerülni valaki. Utassy Dzsó volt, ahogy barátai hívták, hívják ma is, sőt a nekrológokban is ekként szólítják meg a költőt. A véletlen találkozás hosszas beszélgetésbe torkollott. Kiteljesedő költői rendszer egymásra épülő szintjeit rajzolta elém, jelentve, hogy szinte készen áll második kötete, és már a harmadikon dolgozik. Úgy éreztem: a nagy tehetségű költő rendelkezik azzal a szellemi töltéssel, amely a teljes költészet felépítéséhez szükséges. Ezt vágták vissza ifjúságában. Fektették kötetét, szűrték, alakították volna. De ő ellenállt. Így hát megélte ő is a maga évadát a pokolban. Csak ez számára évek- évtizedek hosszúságú éjszakát jelentett. Neki nem adatott március 15-e, neki csak a segesvári sírgödör jutott, forradalmi sikerek nélküli pusztulás. A század magányosává kényszerült, csak a csillagoknak fordulva mondhatta, kiálthatta keserveit. A rendszerváltás után dalolhatta ki a maga „pszichoanalitikus naplóját” Kálvária-ének címmel. Egy végigjajgatott éjszakába sűrítve éli át benne magánya történetét. És ebből a mesterséges szedálás nem lehetett kiút! „Micsoda ősi félelem / fagya dermeszti éjjelem” , mert mindennek kikerülhetetlen oka és okozata is benne a versben: „Gyilokkal néz farkas-szemet, / aki maga elé mered” . Mint Vörösmarty magányos remetéi és Tolsztoj három sztárece, ő is csak azt tudja ekkortól mondani: átkozott legyen az Isten. Számára az evangélium leggyakoribb biztatása: ne félj – egyetlen csonkká zsugorodott: félek. Ebből a mélyből egyetlen világszép vers emelkedik ki, a Szabó Lőrinc-i Semmiért Egészen ellenverse, Robert Burns John Anderson, szívem, John! elégiájának párdarabja: Ketten maradtunk . „Köszönöm, / hogy élsz, / hogy létezel, / megköszönöm, / hogy együtt / félsz velem, / köszönöm, / köszönöm, / édesem!” Költői paradoxona nem a ki nem mondás, hanem a kimondhatatlanság volt. Verseit nem az intellektuális elemzőkészség hiánya fokozta le „közhelyek” szintjére (már akinek a forradalom közhely!), mint kritikusai egy időben vélték, hanem éppen az erő emelte meg versét, melyet a kimondhatatlan gondolat visszatartásának fájdalma táplált. Máskülönben nem juthatott volna az elhallgatás és az összeomlás küszöbére. Hiszen egy-egy versében szinte az egész kozmosz fájdalma feszített. Még összeomlása sem csak személyes ügye volt, bárha akként szervítette is verssé. A kimondhatatlanság lényege: az elvesztett azonosságtudat. Mely mindenkibe belefészkelte magát. Belém is.
