Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 3. szám - Nyerges Gábor Ádám: Detonációközeli állapot
29 á, ugyan jelentésű röhögés, Schneider meg is riad kicsit, amiért most, megtörve a suttogás rendjét, ennyire nagyot bele is lihegett a Katának abba a friss erdőillatú, tavaszi harmatízű, egészen tündérszerű arcába, milyen lehet most épp a lehelete, ugye nem pállott, ugye nem büdös, ugye nem uzsonnautószagú, egyáltalán, ugye nem maradt a foga közt semmi, ugye nem undorító most ő, miközben szarkasztikusan felmorog, ami, úgy sejti, ilyen férfiasan vonzó, ilyen érdes gesztus lehet a részéről, ami jó esetben feledtetheti az egy-két, gondos fésüléssel elrejteni igyekezett pattanást a homlokán. Aztán, mikor eszébe jut, hogy az uzsonna után elrágott egy rágót, valamelyest megnyugszik, lám a Kata sem húzta hátrébb a fejét, a térd is még simul az övéhez, még versenyben van, de, na jó, ez azért enyhe túlzás, tárgyilagosabb úgy fogalmazni, hogy még nem cseszte el, még tart a pillanat, de jó, hogy még tarthat ez a pillanat, és ő is, még mindig benne van. Mi a faszról is van épp szó? Ja igen, épp szarkasztikusan felmordintotta magát azon, hogy őt csípné a Szurkó. Na, persze. De pedig de. Most a Pintéren van a sor az értetlenkedés terén, hogy ő nem is érti, a Jakabnak hogy nem tűnt föl, hogy a tanár úr folyton felszólítja, ha jelentkezik, mindig megdicséri, hogy okosat mondott – de hogy ő nem erre, nem ilyesmikre gondol. De hát rendben, lihegi az arcába a Kata, most érzi csak meg, hogy enyhe hagymaaroma gomolyog felé valami mentolárnyalat alól, ez még akkor külön szexi és vonzó és vadító, hogy hiszen akkor a Kata, még a Pintér Kata is ember, ő is eszik, pont mint ő, Schneider, ami után ő is bedobott egy rágót, pont mint ő, Schneider! Szóval, hogy a Kata nem fejezte be még, mert épp azt akarta mondani, hogy és ez még csak az, amiről a Jakab tud. De hogy az órákon kívül, a szünetekben, ahányszor csak a folyosón összetalálkozik a tanár úrral, folyton róla beszél. Rólam?, pottyan ki Schneider száján a megdöbbenés, immáron, mióta észrevette, hogy nem neki van enyhe (valóban csak nagyon enyhe, már-már szinte üde) hagymabukéja, szinte felszabadult arcba lihegéssel (ó, ha tudná a Pintér, hogy lihegne ő az arcába, ha tehetné, na de stop, alprogram, elég ebből, mert itt most felül is helyzet van – CICKÓK!, zihálja utolsó, kétségbeesett hörgésével az elnyomott ágyéktájéki megfigyelőállomás). Hát, róla is. Másokról is, lényegében a kedvenceiről, de köztük is igen sokat emlegetve, igen, őróla is. Folyton róla és róluk kérdezgeti őt, hogy szerinte milyennek találják az órákat, mit mondanak egy-egy kérdéssel kapcsolatban óra után, milyen a, hogy is mondja, közhangulat. És te ezeket meséled neki?, indul lassú, de biztos lohadásnak Schneider véleményét addigra már-már vészes átütőerővel képviselő erekciója. Hát ja, hagymaleheli vissza, ha lehet, még halkabban Pintér Kata. Azért ez elég furi, nem? Jaj, dehogy az. A Jakab félreérti. Mit? Hát, ezt az egészet, most ez így, ahogy így kimondja, már ő is, ahogy így hallja magát kívülről, hallja, hogy úgy is érthető, mintha pont arról lenne szó, hogy a tanár úr nem szereti, és pikkel rá, de ez nem ilyen. Ez ilyen, hogy is mondja, igen, ez az, pozitív pikkelés. Gondoljon csak bele a Jakab, hát a Frost Tóni, meg a Cilke, meg egyáltalán. A Sziránó, a Kántor Viki, hát nem mind ötös töriből? Hát nem mindegyiküket megdicséri mindig? És őt Jakabot is, nem? Hát nem ez bennük a közös? A kis kedvenceiben? Meg egyáltalán, most mi baj van ezzel, szerinte pölö tök szimpi, ha egy tanár kíváncsi arra, hogy az órája után
