Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
26 valami meg nem megy, ő ki fog súgni belőle. Addig-addig győzködött, hogy jobb belátásom ellenére egyszer csak ott voltam vele én is Czine tanár úr ajtaja előtt. A tanár úr elfogadta vizsgám előrehozatalát, és Gáborral együtt mentünk be hozzá, egymás mellett ültünk a húzott tételek kidolgozásánál. Nekem egyik szemem sírt, a másik nevetett: húztam egy angol prózaírót és egyik regényét, másiknak viszont Federico Lorcát. Az angol regényt nem olvastam, írójáról sem sokat tudtam, de Gábor, ahogy ígérte, egy szinte teljesen kidolgozott tételvázlatot csempészett át róla hozzám, s egy kicsit megnyugodtam. Lorca meg Lorca volt, az egyik akkori kedvencem (s nem csak nekem – akkortájt jelent meg szép nagy, reprezentatív kötetben, András László fordításában életművének nagy része. Nagy László is ekkoriban „érzett rá”, s az előző Rimbaud- és Baudelaire-olvasmányaim után a legfontosabb felfedezés volt számomra, úgy is mint fiatal költőnek). Mikor sorra kerültem, a tanár úr, akit már régen és szinte barátian ismertem (de a vizsga más!), Lorcát kérdezte előbb. Ez nagy és szerencsés húzása volt, mert annyit beszéltem róla, és többek között a hozzá köthető „duendéről”, népiségéről és Nagy Lászlóhoz köthető poétikai kapcsolatáról, hogy félbeszakított, és a másik tételemet nem is kérdezte, vagyis újból csak „diligenter”, azaz kitűnően feleltem meg. Havas Gabi türelmetlenül várt az ajtó előtt, s hatalmas mosollyal nyugtáztuk az eredményt, amit – bár ő nem volt „iszós”, meg kellett ünnepelnünk. Sikerrel zártam a negyedik évet, aminek végén szintén népművelési gyakorlatra kellett mennem – mégpedig úgy adódott, hogy Salgótarjánba. Ekkor, a második szigorlat után már középiskolai tanárnak számítottunk, de hogy mit kerestem Salgótarjánban, és hogyan kerültem éppen oda, halvány emlékem sincs. Előző „bandánkból” Szalai Pali és Dzsó Szolnokra került, mégpedig (Uzoni) Zayzon Mártával együtt, vagyis én lehettem volna Márta helyett megint a harmadik. Salgótarjánról viszont semmit sem tudtam, azt sem, hogy ott dördült el 56-ban (nem sokkal előtte) a sokakat leterítő gyilkos sortűz. A megyei művelődési ház igazgatója, név szerint Kiss Imre fogadott gyakornokként, igazán nagy rokonszenvvel, s ez kölcsönös volt, mert egyik nagybátyámat is így hívták, s ez már nagy bizalmat ébresztett iránta. Sok közünk aztán nem lett egymáshoz, de igazán rendes, megértő főnökként ismertem meg a későbbiekben is. A legérdekesebb talán az volt, hogy a presszóban összejött egy kis „pesti” csapat – odakerült az előttem járó évfolyamból Simon Jóska, a jezsuitaként erkölcscsősz KISZ-titkár a népművelés szakról, és az ellentétes, kihívó viselkedésű barátnője, a szemre való „Mütyür”(aki nem állhatta sokáig Jóska mindenkit megváltani kívánó természetét és prűdségét, s egy válogatott focista felesége lett). De odakerült a Megyei Könyvtárba Győri „Zsiga” barátom is a feleségével, s a társaság tagja volt egy képzőművész leányzó is, szintén frissen végzett, s a művházban volt „kultúros”. Ezek a kávézások jelentettek egy kis színt eléggé unalmas „vidéki” életünkben, s egy hétvégén lejött hozzám Kati is. Éppen augusztus 20-a volt, s részt vettünk délután egy nevezetes palóc falu, Hollókő ünnepségén – vagyis a szabadtéren, zöld környezetben tartott műsoron, amit a mi megyei művelődési házunk rendezett, de nekem ebben sem volt semmi tennivalóm. A művelődési házban egy szobát kaptam lakhelyül, s oda cűgöltünk egy kollégiumból egy (számomra már régóta ismerős) vaságyat. Vagy két hét után jött hozzánk tanszékünkről a szép Kurucz Zsuzsa, aki engedél y-
