Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Lengyel András: Buzinkay Géza sajtótörténeti összegzés-kísérletéről
125 persze nem teljesen egyenletes. Ez a szerzői kompetencia egyenetlenségeiből, az előzetes feldolgozottság mértékéből (olykor teljes hiányából), és persze magából a monográfiaforma kötöttségeiből egyaránt adódik. Így is, minden lehetséges ellenvetés ellenére is, az 1860-tól 1918-ig terjedő rész a legjobb, ami eddig megszületett. (Ott, ahol az előzmények részletezőbbek és adatgazdagabbak, mint e monográfiában, az előzményeket többnyire éppen maga szerzőnk írta meg, tárta föl.) Ahol pedig a kidolgozottság terén hiányérzetünk lehet (például vidéki sajtó, határokon túli sajtó, vagy az újságíró-társadalom leírása) ott nem arról van szó, hogy a monográfia tájékozatlanul és rosszul összegezte a tudnivalókat, hanem arról, hogy ezek a kutatások még nem vezettek kielégítő eredményre. Magyarán, a „szakma” egésze mulasztott, s itt egy hiánypótlás lehetséges irányai válnak láthatóvá. 5 Nagy kérdés, e monográfia, egy jelentős kutatói életmű korolláriuma, a magyar sajtótörténeti kutatások összegző betetőzése-e, vagy – ami ennél is több lenne – egyben egy új perspektíva érvényesülésének megalapozó s nyitó darabja? Sajnos a magyar sajtótörténet- írás mai állapota, a föllépő új nemzedékek tagjainak jól érzékelhető szemléleti korlátai, kényelmessége és üzleties habitusa nem sok jóval kecsegtet. Attól tartok, Buzinkay Géza könyve sokáig nem lesz meghaladott. (Hacsak ő nem áll elő egy újabb, még jobb nagy összefoglaló művel.) Az új könyvnek mindenesetre örüljünk. Mert eredményei jelentősek, s ezt már nem veheti ki senki a magyar kultúra önmegértéstörténetéből. (A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig, Budapest, 2016)
