Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Gyarmati György: Az „olvadás” – írószemmel (Márai Sándor krónikája a magyarországi posztsztálinizmus kezdeteiről)
108 Más helyütt Márai az 1953 nyarán bontakozni kezdő magyarországi „tavaszi zsongást” azért fogadta szkepszissel, mert „ akármit ígér is az új kurzus jelszavaival Nagy Imre, e rendszer képviselőinek egy szavát sem hiszik el. Ezért mosolygott és tapsolt Rákosi a parlamentben Nagy Imre miniszterelnöknek, amikor az utóbbi bejelentette, hogy az addigi kommunista gazdaságpolitika és társadalompolitika megbukott. Mert Rákosi tudta, hogy ez a rendszer vajat éppen olyan kevéssé tud majd termelni, mint acélt és szenet. Mihelyt ez manifesztálódik, vissza kell térni valamilyen ürüggyel az erőltetett nehézipari termelés vonalához, mert majd így lehet csak elkendőzni az új kur- zus bukását, amelynek fogyasztási cikkek gyártásához éppoly kevéssé volt ereje és képessége, mint ahogy nem tudott acélt, szenet és energiát produkálni az erőszakos nehéziparosítás időszakában .” (1955. február 27. II. 297–298.) E tudósítás dátuma miatt is figyelmet érdemel. 1955. február utolsó napján hallhatták az éterből a kortársak, mígnem egy hét múlva az MDP Központi Vezetőségében – a Moszkvából nemrég visszatért – Rákosi hisztériás bírálattal illet(het)te az addig hivatalos „új szakaszt”, s küszöbön állt a „jobboldali elhajlással” megvádolt miniszterelnök, Nagy Imre menesztése is. 9 Nagy Imre „új szakaszát” illetően Márai hűvös távolságtartása historiográfiai fejtörést is okozhat. Ennek egyik oka, hogy 1956 októbere – amióta ez nyíltan forradalomként verifikálható – maga kezdte el visszamenőlegesen „felértékelni” a megelőző három évet, mint a forradalom előtörténetét. (1848-as hasonlattal élve, az „új szakasz” lett évszázad múltán a Vormärz.) A forradalmat felidéző számos mértékadó munka indít a nevezetes dátummal: „1953. március 5-én meghalt Sztálin. …” A tudósításait kortársként papírra vető Márait magát is frappírozza ez a fejlemény, a rákövetkező változások dinamizmusa, ám ő mindvégig szélesebb horizonton szemléz(het)te a történteket. A világsajtó általa olvasott szelete is kellően kaleidoszkópszerű volt, s ebből az információhalmazból nyílt alkalma – hetenként egyszer – mintát venni. Nem lenne ildomos számon kérni rajta, hogy a Szovjetunió és protektorátusainak konglomerátumában kortársként nem kezdett el „modellezni”, vagy strukturalista tipizálással vesződni. Az már valóban a visszatekintő történeti feltárás hozadéka lett – idő múltán –, hogy a Sztálin utáni évekre teszik a különböző szatellit államok szovjet blokkon belül kezdődő eldifferenciálódását. Azért lenne aggályos „nemzeti kommunizmust” mondani, mert éppen Tito, illetve Jugoszlávia moszkvai exkommunikálása tabusította a kezdettől meglévő különbségeket. A posztsztálinista években viszont már – 1956 előtt is – kezdenek láthatóvá válni a sztálinista uniformizáltsághoz képest az országonként/nemzetenként eltérő karakterű államszocializmusok. 10 Ám Márai nem a „jobb vagy rosszabb” közötti distinkció kimutatását gondolta feladatának. A kommunizmus bármely változatát elutasítva, számára a szóban forgó országok szuverenitása, nemzeti önrendelkezésük visszaszerzése volt elsődleges. Az Atlanti Charta visszatérően megidézett cikkelyei rejtőznek normaként írásainak szinte minden gondolatmenetében. Ehhez képest még az „új szakasz” Magyarországáról érkező hírek is elmaradtak várakozásaitól, annak ellenére, hogy a csatlósállamok konglomerátumában itt voltak a leglátványosabbak a desztalinizálási korrekciók, illetve fordulatok. A szóban forgó öt évet kortársként nyomon követő, több mint ezeroldalas krónikában majd minden, 9 Csak azért nem menesztették azonnal, mert a „felszabadulás” 10. évfordulójának (1955. április 4.) rendezvénysorozataira időközben már több helyszínen a program részeként hirdették Nagy Imre miniszterelnökként való fellépését is. Tíz nappal az évfordulós protokollrendezvények után viszont Rákosi egyszerre záratta ki Nagyot az MDP Politikai Bizottságból, a Központi Vezetőségből, s leváltották kormányfői posztjáról is. 10 Nincs most terünk kitérni a kezdettől fogva sajátlagos kínai kommunizmus „külön útjára”, annak észrevételezése viszont már vizsgált idő- és tárgykörünkbe vág, hogy Albániában és Romániában Sztálin halála után is alig említhető a desztalinizálás fogalomkörében értelmezhető változás.
