Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 1. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
19 leginkább egy gyalázatos meccsére emlékszem. Kiránduláson járt nálunk a bajai iskola egyik osztálya (éppen az én korosztályom), s kihívták futballmeccsre a mi gimnáziumunk összevont csapatát. Először könnyelműen fogtuk fel a dolgot (hiszen ez csak egy osztály!), aztán két-három kapott gólnál elkezdtünk iparkodni. Igen ám, de köztük játszott az akkori ifiválogatott, Dujmov (aki később Dunai II. Antal néven nagy válogatott futballista lett, sőt balszélsőjük, a kistermetű Ézsi is NB II-es minősítésű volt). Alaposan elgyepáltak bennünket, s az én emlékem és szégyenem, hogy Dujmovot nekem kellett volna fognom, de úgy ment el mellettem, ahogy akart. S akkorákat lépett, hogy én hárommal sem tudtam utolérni. – Közben később alakulgatott a mi kis csapatunk, aminek edzője Kiss György, történelem–magyar szakos tanár volt. Sajnos nagyon rossz tanár volt, s hál’ istennek nekünk csak történelmet tanított – viszont jó futballedző volt. S engem ki is rakott az I. István (azaz Szent István) Gimnázium csapatából hamarosan, amely egyre szebb sikereket ért el, s 1961-ben, érettségim évében meg is nyerte az országos középiskolás bajnokságot. Ugyanis kaptam egy bokaficamot, aminek alkalmából kértem a gimnázium igazgatójától egy rendkívüli hazautazási engedélyt, amit meg is kaptam. (Ez köreinkben akkor nem kis dolog volt.) Ügyet is csinált belőle Kiss Gyurka, mint edző, aki ennek nagyon ellene volt, mondván, hogy hamarabb rendbe jövök a kollégiumban, s a vasárnapi meccsen már bevethető is leszek. Durcásságomért azonnal ki is rakott a keretből, s ez igazán nagy megtorlást jelentett nekem. Aztán a gimnázium befejezése után is, ahol csak pattogó labdát láttam, azonnal megpróbáltam a játékosok közelébe férkőzni. (Érdekes viszont, hogy a kézilabda, kosárlabda, röplabda egy percre sem kísértett meg, bár lett volna hozzájuk lehetőségem.) De hogy hogyan is kerültem egyetemista korom végén az akkortájt alakulgató, fényes nevet viselő Szoc. Reál Budapest csapatába, ami írók-költők együttese volt, igazán nem tudom. Írói munkánk még nem predesztinált erre, mégis egyszer csak azon kaptuk magunkat Szalai Pali barátommal, hogy tagjai vagyunk ennek a csapatnak. Megalakulásának vicces, de hihető legendája volt. Mint egy generációval előttünk járó, de már nem fiatal írók, Csurka István, Moldova György, Mezei András és Végh Antal, küldöttségként járt Moszkvában, s dolguk végeztével a nagypályaudvaron (és mellett) vártak a hazainduló vonatra. Unatkoztak, hülyéskedtek, míg egyszer egyikük agyából kibukott a nagy ötlet: vásároltak egy labdát, s időtöltésként azzal passzolgattak – mindnyájan rajongtak a futballért. És hazaérkezésük után bementek az Irodalmi Alaphoz, de az Írószövetség is szerepet játszott abban, hogy alakuljon a fiatal íróknak egy futballcsapat, minden felszereléssel, ahogy illik (itt játszott szerepet az Irodalmi Alap vezetősége mint anyagi támogató). Az 56 utáni pártos vezetés mindenbe belement, hiszen jobb volt, mint valami politikai szervezkedés. Találó nevet is választottak hozzá, de persze ennek semmi köze nem volt az akkor hirdetett mindenható igéhez: a szocialista realizmushoz, hanem az akkor már neves spanyol futballcsapat nevét: a Real Madridot idézte. Nagyon sok futballpályán megfordultunk, Moldova és Csurka neve márka volt, de persze Végh Tónié és Mezei Andrásé is, és megnyíltak előttünk neves
