Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 2. szám - Ferdinandy György: Forgácsok IV.
47 tanulmányai befejezése után egy marginális néger negyed pszichológusa lett, és tudtommal mindvégig az is maradt. Huszonkét évesen vette a nyakába a világot, de a világháborús magyar menekültekkel kerülte a kapcsolatot. Mint írja, „nem tudott szövetségre lépni divatjamúlt áramlatokkal és álprófétákkal, álmártírokat dicsőítőkkel”. 1956-ban olyan „Bécsben tanuló amerikai katona, aki pontosan tudja, hogy a bádogfejű washingtoni hatalmasoknak az égvilágon semmi közük október 23. tisztítótüzéhez”. A nyugati magyar irodalom sem fogadta be őt. Egész életében – mint írja – „hajszolt árny maradt”. Talán három könyve jelent meg, önkiadásban, ezekről még Borbándi Gyula lexikona sem közöl pontos adatot. Nekem 1965-ben írt először. A Los Angeles-i négerek lélekgyógyásza nyilván rokon lelket fedezett fel a Puerto Ricó-i diákokért kiálló ’56-os magyarban. Polcomon két versesfüzetét őrzöm. 1963-as zsengéit és az 1988-as, immár kiforrott Kormos köveket . De volt előkészületben egy izgalmasnak ígérkező ciklusa, amit a betegei között eltöltött hosszú élet inspirált, és aminek sajnos nyoma se maradt. Nem volt jelentős költő Pomogáts Béla elefánt-memóriája szerint. De műkedvelő sem. Tucatnyi megrendítően szép verse van. Megérdemelné, hogy foglalkozzon életművével valaki. Arról, hogy mi lett a sorsa, nem találok adatot. A fiait kellene felkeresnem? Vajon élnek-e Kannás nevű feketék Los Angeles külvárosaiban? Két felfedezés… Az ember sok mindent összeolvas. Még degenerált makulával is. Nekem 2017 tavaszán, az áprilisi fesztivál és a Könyv júniusi ünnepe között kis híján félszáz ajándékkötet gyűlt össze az asztalomon. Mustra irodalmunk idei terméséből, szerzők, akiknek még eszükbe jutok. Van itt minden: műkedvelők rigmusai – ebben mi erősek vagyunk –, és hát mindenféle figyelemre méltó próbálkozás. Elmúlik a nyár, mire valamennyi küldeménybe beleolvasok. Komolyan veszem a munkám. Érdemes, minden évben vár valami meglepetés. Az idén két költőt fedezek fel. Tóbiás Krisztián félszáz oldalas versfolyamát „szelíd veszélynek” nevezi a szerkesztői utószó. Hogy kire, mire? Az emberre, a világra? A se hideg, se meleg provincializmusban dagonyázó irományokra mindenképpen. Ha ugyan értő olvasóra talál a Wilkinson penge zentai kötete. Másik felfedezésem keményebb dió. Zend Róbert válogatott – 1958 és 1985 között született írásait – micsoda véletlen! – Tóbiás Krisztián adta ki. Ezt az 1956-os, Kanadában landolt magyar költőt – kor- és sorstársamat – nem tudtam megszeretni száműzetésünk harminc éve alatt.
