Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gajdó Ágnes: „Menjen, lelkem, faluzni Teránkkal” (Cselédsors a harmincas évek második felében)
115 ban megromlott, s elváltak. A gyermek, Miklós Gábor az apánál maradt, s hazaköltöztek az idős Miklós úrékhoz. A kisfiúra gyakran nagyanyám vigyázott. Az egyik fiuk akkor már nős volt, s volt egy kisfia, a Gáborka. Minden héten hazajöttek vacsorára, az én asszonyom nagyon kedvezett a menyének, mindig libamájat készítettünk neki, mert azt nagyon szerette. Aztán egyszer csak valami miatt elváltak. A kisfiút, mivel fiú volt, az apja kapta meg. Odajöttek lakni a szüleihez, én vigyáztam a Gáborkára. Egy hónapig ott lakott velünk azok szolgálója, egy apostagi leány, hogy a kisfiú megszokjon ott a Miklós néniéknél. Nagyon megszerettem a kisgyereket, mert hát mindig is szerettem én a kisgyerekeket, őt meg hát pláne sajnáltam is, hogy az anyja elhagyta. Még nem alszom el, amíg a Boriskának nem adtam jóéjszakát puszit – mondogatta esténként. Annyira szeretett engem, jobban, mint a nagymamáját, mert hát fiatal voltam, s szerettem én is őt. Eljártunk a Gerbeaud cukrászda mellé, ahol volt egy autófordító. Ráálltunk, s forogtunk. Az idős Miklós úr testvérének, nagyanyám emlékei szerint, Kassán volt gyára. Még az első zsidótörvény életbe lépése előtt mindkét unokaöccsének autót vásárolt. A Fiat Kadét típusú gépjárművel mama is utazott, méghozzá a Balatonra. Én is élveztem már az autózást, mert mentünk aztán nyáron a Balatonra. Harminckilencben voltunk üdülni, Balatonalmádiban laktunk egy panzióban. A Miklós úr akkor már udvarolt egy másik hölgynek. A kisfiú énrám volt bízva, mi külön is laktunk. Délelőtt a Balatonban füricskéltünk, délután meg erre-arra mentünk, autóztunk. Veszprémben megnéztük a templomot is meg a Gizella-kápolnát. Jártunk Herenden, a porcelángyárban, Tihanyban meg többfelé. Balatonfüreden is, ahol a szívkórház van. Hazafelé menet az ölemben elaludt a kisfiú. Fehérváron megálltunk uzsonnázni, de nem szálltam ki. A fiatal úr odahozta nekem a kávét meg a kalácsot, hogy ne éhezzek. Ilyen figyelmes volt. Mondom, jó sorom volt náluk. Mentem is volna férjhez, meg nem is. De hát szerettem nagyon a gyerekeket, s szerettem volna én is gyereket, s az csak úgy megy, ha férjhez megy az ember. Nagyanyám 1940. június 12-én kötött házasságot a szintén előszállási Kovács Imrével. Nem tartottak nagy esküvőt, hiszen nem is lett volna rá pénzük. A zuglói anyakönyvi hivatalban esküdtek meg, két tanú és az anyakönyvvezető jelenlétében. Negyvenben én férjhez mentem. Huszonhét éves voltam. Elvett volna az uram húszéves koromban is, akkor volt katona, akkor már írt leveleket, mert a testvéremmel együtt voltak katonák Fehérváron. De én nem akartam. Elmentem onnan, takarításért laktunk, mert az uram is ott fönn dolgozott. Mert előszállási volt az is, a Kovács Imre. Előbb úgy terveztük, hogy hazajövünk, aztán majd itthon ő elmegy aratónak, én meg leszek a marokverője, azzal mennyit megspórolunk. Volt egy kis megtakarított pénzem, mondom, veszünk tehenet, aztán meg volt idesapáméknak két hold földjük, ilyen árendásféle, hogy majd azt mi munkáljuk. Így terveztük, hanem aztán a Misa beleszólt. Azt mondta az Imrénknek, hogy mit menne haza a rohadt csuhásoknak dolgozni, ez volt neki a szavajárása. Azt mondja, csak könnyebben vagy itt meg mi, hát aztán így ott maradtunk.
