Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Gajdó Ágnes: „Menjen, lelkem, faluzni Teránkkal” (Cselédsors a harmincas évek második felében)
113 A fővárosban szolgáló házicselédek mintegy negyede Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből származott, a többség azonban a főváros körüli és a nyugat-dunántúli megyékből vándorolt Budapestre. A képzetlen leányok számára ez a foglalkozás magasabb bért jelentett, mint a mezőgazdasági munka. Vonzó volt e tevékenység azért is, mert a cselédmunka a későbbi háziasszonyi és anyai szerepekre is felkészítette a lányokat. A Budapesten szolgáló falusi leányok leggyakrabban úgy jutottak munkához, ha valaki ismerős beajánlotta őket egy-egy gazdagabb családhoz. Nagyanyám egyetlen lánytestvére, Tera akkor már a fővárosban élt, a Singer és Wolfner könyvkiadónál szolgált. A nővérem már Pesten volt akkor, férjhez is ment, s őt kérték meg, nem tudna-e egy jó kis falusi leányt. Mert hát tőlük elment a másik. Aztán mondta, hogy az ő húga eljönne. Azt akartam, hogy legyen egy kis stafírungom. Amíg Jankovicséknál szolgáltam, mindig átjött idesapám elsején, aztán mindig odaadták neki a béremet, ők meg fölhasználták. Később mondtam idesanyámnak: idesanyám, én fölmegyek Pestre, tudom, hogy majd nem szeretek ott, de ne vegyék el a béremet, hogy tudjak egy kis stafírungot venni magamnak. Jól van, kisleányom, nem vesszük el. Aztán így is lett. Pesten voltam öt-hat évig. Egy zsidó családnál szolgáltam. Mann Adolf volt az ember neve, de már Miklósra magyarosította, mire hozzájuk kerültem. Húsz pengőt kaptam, aztán emeltek, a végén már negyven pengőm volt havonta. Először a Semmelweis utcában laktunk. A Károly körút 22.-ben volt egy átjáró, egy kapualj, ott lehetett átmenni a Semmelweis utcába. A nővérem a Károly körút 20.-ban volt, egész közel hozzánk. Nagyon honvágyas voltam. Egy évig minden este sírva feküdtem le, mert hát annyira szerettem volna a testvéreim meg a szüleim között lenni. Mindig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha este mindig madárrá változnék, hazaröpülnék, ha nem is alhatnék, hajnalban meg visszamennék a munkahelyemre. Mert jó sorom volt, jók voltak hozzám, és én is igyekeztem. Amíg csak éltek belőlük, mindig tartottuk a kapcsolatot. Ők is nagyon böcsültek minket. Kétségtelen, hogy Pesten jobb dolga volt mamának, de azért a falujától sem szakadt el: nyaranta hazament aratásra. Felkereste Jankovicsékat is, s kérte egykori gazdasszonyát, ne haragudjanak rá, amiért Pestre szegődött. Jankovics néni azt mondta erre: „Nem is magára haragszom, Boriska, hanem a Terára!” Szabadságra hazajöhettem nyáron is, amikor a testvéreim aratók lettek Kelemenben, s mondtam, hogy jó lenne, ha én hazajöhetnék marokverőnek, mert már én tudtam a módját, s jó kötelet is tudtam csinálni, s én lettem a marokverőjük. A gazdáim mondták, ők meglesznek nálam nélkül addig, nem vesznek föl senkit helyettem. Négy hétre hazajöttem. Az uradalomban sokáig dolgoztam, szerettem a kinti munkát. Az eső esett ránk, meg a szél fújt bennünket, de bírtuk. Nyáron hajnalban keltünk, kilométereket gyalogoltunk, míg kiértünk a földre, ahol arattunk. Engem meg a barátnőmet, Juhász Katit télen is meg szoktak fogadni a magtárba, forgatni a búzát, mert tudták, hogy ha ránk csukják is az ajtót, nem herdáljuk el a napot, nem tereferélünk, hanem csináljuk a munkánkat. Pesten más feladatokat kellett ellátni nagyanyámnak. Szobalány volt, de a főzésben is segédkezett. Ha költöztek, akkor segített csomagolni. A béréből, amennyit csak lehetett, félretett, nagyon takarékosan osztotta be a fizetését.
