Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 12. szám - Lakatos-Fleisz Katalin: Látok, tehát vagyok – valahol… (Szentkuthy Miklós Arc és álarc című regényéről)
104 Nos, elsősorban azt vesszük észre, hogy nem arról szól a kommentár, mint a feladatként kapott szöveg. Ha kérdés-válasz kapcsolatában gondoljuk el ezt a két szöveget, a második leíró szöveg nem válaszol a felvetett szentenciára – vagyis a kérdésre. De ne siessük el a választ. Ezeknek az impresszionisztikus, éles megfigyelésű képeknek vajon valóban nincs kapcsolata Platón idézett mondatával? Vajon Goethe apjának és filozófiatanárának van igaza, akik elképedve hallgatják az ifjú Goethe felolvasását? Vajon a fiatal tanítvány csakugyan egy diákos csínynek szánta, amivel csupán meg akarta hökkenteni konformista környezetét? Bízvást állíthatjuk, hogy nem így van, főhősünk ezt a szöveget halálosan komolyan gondolta. Mert milyen is ez a szöveg, ha egy kissé elidőzünk nála? Elsősorban a személyes tekintet útját követi, ami nemcsak a látványt, hanem magát a tekintetet is megmutatja. Másodsorban egy olyan tekintet ez, amely mintha először találkozna a dolgokkal, egy ihletett első látás rácsodálkozó pillantása, amelyben a dolgok még újszerűek, egyediek. Ha a látás irányultságát tekintjük, mindez gyönyörködésnek, esztétikus élményeket gyűjtő elidőzésnek tetszik. („ Nem tudtam, miben gyönyörködjem elébb?”) Irányultságát tekinthetően céltalannak, egyáltalán nem valamiféle megismerésnek vagy természettudományos kutatásnak. Ilyen értelemben egyenesen ellentmond egy „komoly” filozófiai kommentárnak. De ha a képeket önmagukban nézzük, immár elválva filozófiai kommentár szerepétől, vajon nem a képek teremtő ösztönét hordozza mindegyik kép? Azaz a látvány által előállt benyomás itt és most történő megformálódásai? Azt is észrevehetjük, hogy a képekben formálódó értelem előfeltétele nemcsak a nyitott, csodálkozó szem, hanem valami furcsa nem tudás. Nem tudás abban az értelemben, hogy a tekintet a rá záporozó hatásokban, látványokban elvész, nincs egy jól megszabott térbeli pozíciója, ahonnan – valamilyen rendszer, hierarchia szerint – számba venné a körülötte levő dolgokat. Az észlelőnek semmi sem kerüli el a figyelmét, a lába körüli legkisebb gaz is ugyanolyan súllyal kerül latba, mint a távoli látványelemek. Az olvasónak az az érzése, ez a leírás akár vég nélkül folytatódhatna, nincs egy olyan elv, amely szerint lezárható lenne, inkább csak önkényesen megszakítható. Épp ez az „egyediségében minden dolog egyenrangú” típusú látásmód a nagyon lényeges a Goethe-regényben. Az alapélmény ugyanis az, hogy „egyediségében minden dolog egyenrangú” még előtte van a reflektív, osztályozó, ha úgy tetszik, spekulatív gondolkodásnak. Épp ezért érhető el általa az egység, ami nem a spekulatív analízis nyomán létrejött kapcsolat, hanem átcsapás. Váratlan, itt és most történés. És az átcsapásnak, a mássá válásnak épp az a feltétele, hogy a dolgok a maguk egyediségében mutatkozzanak meg. Tovább kutakodva, a vizsgált szövegrész akár önmagában is, de még inkább a filozófiai szöveggel való kapcsolatában erősen emlékeztet az észlelésen alapuló filozófia azon gondolataira, amelyet Maurice Merleau-Ponty fejtett ki az ötvenes években. A szövegrész beszélője számára a térben való „elveszés” („nem tudtam, miben gyönyörködjem elébb?”) annak felismerése, hogy a világ körülöttem van, mindig az észlelő test körül, és nem szemben állva vele. 18 Az „itt” és az „amott”, az „ólomfelhők kulisszái” és a lábakat körülölelő lapulevelek az eleven tekintet számára egyformán kitüntetett pontok. A filozófus nyomán mondhatjuk, hogy a test szeme ez, a formákon megnyugvó pásztázó tekintet, nem pedig az elvont gondolkodás átszellemített látása. Amit immár filozófiaként az ifjú Goethe is megerősít felolvasása végén: „…a filozófia egyetlen lehetséges alakja: az eleven valóságos világ megfigyelése.” 19 18 Lásd: Maurice Merleau-Ponty: A szem és a szellem , in: Fenomén és mű , szerk. Bacsó Béla, Kijárat, Budapest, 2002, 53–77. 19 Szentkuthy, i. m. 18.
