Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2018 / 12. szám - Horváth Veronika: nem tudják; majdnem; mégsem; atyának fia (versek)

63

Horváth Veronika

nem tudják

az istállóban gipszkarton babák.

mária, józsef, királyok, pásztorok, borjak, bárányok, angyalok és a kisded.

az isten? azt mondják, ott van mindenütt.

mindenhova elkísér. mint az apám. a faluban, ha meglátnak, mindenki róla beszél: itt megyek én, itt megy szegény, az a leány,

annak a leánya, a fattyú, a szerelemgyerek.

jajistenem.

majdnem

anyám nem volt se szűz, se mária,

csak maris, meg kislány korában mariska.

csúfolták néha, mert nevében hordozta a tehenek nevét,

és szerette simogatni is őket. meleg orrukat fejéhez

dörgölték, és az már majdnem olyan volt, mint a szeretet.

mégsem

majdnem olyan volt, mikor arra kért,

engem, nem mást, nem a többieket.

nyakamon éreztem a leheletét,

meleg volt, párás, mint a tehenek orra.

azt mondta, utána a robogójára ültet, és vesz majd nekem egy motorosdzsekit.