Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Lengyel András: A „királysértő” Ignotus (Egy „elsikált” sajtópör történetéhez)
75 2 Ha magát a cikket figyelmesen elolvassuk, ambivalens benyomások alakulnak ki ben- nünk: a cikk csakugyan a tárgy kritikus feldolgozása, de érvelése, mondjuk úgy, okos és taktikus: igyekszik kerülni az inkriminálhatóságot. Maga a cikk, amely – keltezése szerint – október 18-án íródott, azt a tényt járja körül, hogy a hivatalban lévő magyar igazságügy-minisztert, Szilágyi Dezsőt (1840–1901) Pozsonyban nem fogadta két királyi főherceg. Ez, a kor politikai viselkedéstana sze- rint, persze skandalum volt, s „nemzeti” ügy: a Habsburg, azaz osztrák főhercegek nem voltak hajlandók fogadni a magyar minisztert. A cikk szerzője azonban esetértelmezése során abból a deklarált föltevésből indul ki, hogy minden rendben zajlott (igaz, a prob- léma e kiindulásból végigvitt levezetése éppen hogy a helyzetben rejlő anomáliákat hozza fölszínre). Abból indul ki, hogy a miniszter „elég jól érzi magát”, hiszen máris egy új törvényjavaslatot dolgoztatott ki, a főhercegek pedig biztosan az etikett szerint jártak el. „A magam részéről” , mondja a cikkíró, „egy pillanatra sem kételkedtem afelől, hogy a főhercegek, ha nem fogadták, megtalálták ennek a refus-nek azt a módját, amely nem sért, nem bánt, arcul nem üt, s amely ebben a negatív formában etikettszerűen teljes aequivalense az elmaradt pozitív fogadtatásnak. Mondom, nem kételkedtem, mert, ha még a büntetőtörvény nem is kényszerítene rá, egy főhercegről nem tudok lovagiatlanságot föltenni.” (1894: 655.) A bün- tetőtörvényre való utalás persze már retorikailag kettős természetű: azt mondja, nem azért mondja, amit mond, mert a jog erre kényszeríti, de a törvény létét mégis az olvasó tudomására hozza – jelzi, hogy van ilyen törvény, és számolni kell vele. Ugyanakkor, s ez is retorikai kettősség, a miniszter látogatási szándékát is csak a kötelező udvariasság körében láttatja: „Elvégre Szilágyi Dezsőről nem tudni esetet, amelyben minisztersége előtt egy főherceget a látogatásával meg akart volna tisztelni. Ha most mégis a kemény nyakát megerőlteti egy-egy hivatalos bókolás erejéig, annak csakis az etikett lehet az oka, amely egy szabad nemzet független kormányát is kötelezi. A látogatást megtenni kötelessége volt: ha sottise esett rajta, ezt megtorolnia tiltja a büntetőtörvény, amely a királyi család tagjait külön paragrafusokkal védi s amely az igazságügyi minisztert kétszeresen kötelezi.” (1894: 655.) Azaz, a minisz- tert ez ügyben „két oldalról megkötött óriás”-ként láttatja. Ez már, implicite, állásfoglalás a miniszter mellett, de ennél a rejtett állásfoglalásnál még fontosabb az „egy szabad nemzet független kormányá”-ra való utalás – s az ennek a kormánynak a tagjára, a miniszterre vonatkozó kettős kötelezettség kiemelése. (A hivatkozott törvény Szilágyit, mindkét szerepkörében, mint állam polgárt s mint igazságügyi minisztert kötelezte.) A sottise pedig, amely, ha megesett a miniszteren, olyan sérelem, mondja a cikk, „mint leszidni egy asszonyt, vagy, hogy egy kedves példámat említsem, arculütni egy papot” (1894: 655.). Ez a helyzetértelmezés sajátos kettősséget mutat. Belül marad a jogi korlátokon, semmi olyat nem mond, amely törvénybe ütközne, de az explicit állítás és az implicit tartalom kettőssége jól leolvasható. S a cikk következő bekezdése e kettősségből kilépve, s egy más dimenzióba helyezve át a problémát, nyílt állásfoglalásba vált át: „De azt nem tiltja a büntetőtörvény se nekem, se semelyik tisztességes embernek” , mondja a cikkíró, „hogy minden metafora nélkül s minden stílbeli ékességtől csupaszon a lelke, nem, a gyomra legmélyéből meg ne vesse egy szabad és független nemzet szabad és független sajtóját, azokat a legszabadabb és legfüggetlenebb újságokat, amelyeknek a tizenhat kolumnája majd három mellékletté ment szét ennek az esetnek az örömére.” (1894: 655.) Azaz a látogatás elutasításáról az elutasítás sajtóvisszhangjára tér át, s az elutasítás fölött örömködő újságok magatartását gyomorforgatónak minősíti. Ez már nagyon határozott állásfoglalás, de retorikailag kívül helyezi az érvelést a főhercegek gesztusán. A cikk innentől kezdve a sajtó magatartásának kritikája – a főhercegi gesztus rejtett logikájának föltárásával.
