Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
37 Nem tudom, meddig ment ez a verkli, de az bizonyos, hogy nem sokáig, ahhoz képest, hogy egy ilyen ültetvényt az ember nem pár évre hoz létre. A gaz- daság vezetősége ugyanis hamar rájött, hogy a Zalagyöngye inkább csak cse- megeszőlőt terem, mint márkás borfajta lehetne. S kis hezitálás után – nyolc-tíz éves műveltetés után – felmondták a szerződéseket, s magára hagyták az egész, ún. „rekonstrukciós terület” művelését, szőlőjének felvásárlását. Csinálhatott vele minden bérlő, amit akart. Nekem az újabb nagy kudarc után ez nagy meg- könnyebbülést jelentett (hát még családomnak!), s örülhettem, hogy barátomék cakli-pakli, mindennel együtt 20 000 forintokért megvásárolták – persze, csak a tűzifaérték volt, ami ért valamit. (De azt is meg kell jegyeznem, hogy bará- tomat nagyon zavarta szlávos névvégződése, s az idő tájt változtatta nevét Ugranyeczről Ugronra!) – Kimondhatatlan hálával és köszönettel tartozunk az egész Ugron családnak, hogy annyi időre befogadtak, sőt Gyula barátom tevőlegesen is sokat segített a művelésben. S mindemellett három derék fiút is neveltek, akik talán a példa nyomán is – mind tanárok lettek. De a dolgok ilyetén alakulása azt is jelentette, hogy keceli útjaim megfogyatkoztak, viszont egyre többet voltam ismét Akasztón. Beszedics Jancsi és Kövesdi Klári vendég- fogadása mellett kialakult egy újabb kapcsolat is: Pelsőci Gyula volt tanárom és felesége, Iványi Ica is (aki akasztói lány volt) egyre inkább forszírozták, hogy náluk szálljak meg. (Ugyanúgy pedagóguskölcsönből építkeztek, mint Ugron Gyula barátomék.) S ezt a kapcsolatot az is erősítette, hogy albínó gyerekük született, aki számára többször hozattak velem Pestről gyógyszert. S a felé áramló nagy szeretetük következtében a fiúból előbb derék, sportos fiatalem- ber lett, majd mikor ideje jött, szerető, együttérző (és méltó!) társra is talált, s manapságra sokgyerekes, összetartó családdá is váltak. Illyés Gyulánál, bécsi kaland, szörnyű álom 1970-ben megjelent első kötetem után, a sok elismerő kritika mellett állandó feszültséget, sőt fenyegetettséget éreztem az utcákon és a társaságokban – mint- ha kicseréltek volna, s én nem én lennék, úgy tükröződött, szinte megfogha- tatlanul, amit pszichésen éreztem. Meghívtam magunkhoz Kodolányi Gyulát és feleségét, Illyés Ikát, hátha egy hűvös, távolságtartó beszélgetés sikerül tisztázni ebből valamit. De nem nyugodtam meg. Így magához Illyés Gyulához jelentkeztem be egy utcai telefonról. Azt mondta, szívesen lát, s megbeszéltünk egy esti találkozást náluk. Szép nyári estén került erre sor, virágillatokban, s közben Katival egy kis kalandon is átestünk. Azonkívül, hogy a József-hegyre kell mennünk, nem sokat tudtunk, s ahogy a buszmegállóból sétáltunk arrafelé, egy kertes háznál azt hittük, helyben vagyunk. Becs öngettünk, mire a bokrok közül előcammogott egy legény, fütyörészve, s kérdezte, kit keresünk. Mikor kiderült, hogy Illyés Gyuláékat, továbbmutatott a szomszéd ház felé. Illyés már várt bennünket, Juhász Ferenc is ott volt, s mindjárt az is kiderült, hogy először Kádár János „elvtárshoz” csöngettünk be, amin jót mulattak. Vittem persze kötetemet, de Illyés már ismerte. Terített asztalhoz ültünk, s elég felszabadultan tudtunk beszélgetni. Aggályaimban kicsit meg is nyugtattak, s mivel szó került
