Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 11. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
36 ságúak voltak, alig láttuk egyik végéről a másikat. Végül jött Gyula egyik isme- rőse, akinek huzalkifeszítő masinája, ún. „bikája” volt, s „bebikázta”: kifeszítette egyik szélén a végoszlopoknál a vastag vezetékeket. Úgy feszült s olyan erős volt, hogy rácsimpaszkodva bőven megtartott egy embert. – S ezek után már csak vár- nunk kellett, hogy megeredjenek a dugványok. Nem lehetek eléggé hálás barátoméknak, hogy elviseltek bennünket – miénk volt az emelet, mert később hoztam Katit, majd a gyerekeket is –, de a szőlőmun- kákban és szüretekben is végig mellettünk voltak. A szomszédoktól szerszá- mokat szereztek számunkra, így azoknak is lekötelezettjeik lettünk. (S mindezt akkoriban, mélységében fel sem fogtam, valahogy természetesnek találtam.) Marika és Kati a legjobb barátnők lettek, s mivel nekik is három fiuk született, nagyjából egykorúak a mi gyerekeinkkel, ők is jó barátok lettek, akikkel az utca porában gyakran focizgattunk. De bizony a 80-as évek elején kevés időm maradt a focizgatásra – fizikáli- san is sokat kivett belőlem a szépen beálló ültetvény talaj- és zöldmunkája. (Mintha nem tudtam volna előre!) Mindezt a forró napon kellett csinálni, mert fa egy szál sem a nagy telepítésen, s a sorok szinte katasztrofálisan végeláthatatlanok voltak. Az egyik végénél volt egy tanya, annak kútjára jártam vízért, s udvarának végében állt 4-5 összeboruló rezgőnyárfa – néha ott is hűsöltem kicsit. Az elülső végénél meg egy kis akácos – szintén négy-öt fa, és sok növendék bokor. Ezzel meg végképp semmire sem mentünk. Mert egyszer még arra is vetemedtem, hogy kivittem családomat horolásra – Virág 13-14 éves volt, Balázs meg 10-11. S szigorú voltam hozzájuk, rájuk szóltam, ha „zöldre feketítettek”: nem kivágták a gazt, csak ráhúzták a földet. Szörnyen szenvedtek szegénykéim – többször ezzel nem is kísérleteztem –, s édesanyjuk szerint akkor jöttek rá, hogy számukra könnyebb dolog az iskola és a tanulás. – De aztán ősz elején jöttek a szüretek, a gazdaság vontatót küldött a szőlőért nagy kádakkal, s azokba ment a puttonyozás. (Ez leginkább egyikként engem illetett, a másik meg Gyula édesapja, András bácsi volt.) Ugyanis ezt kalákában csináltuk Gyuláékkal, és még így is több napszámosra is szükség volt. Mikor befejeztük a szedést – sok szőlő, és hatalmas fürtök voltak –, jött a traktor és a feldolgozóhelyre vontatta. Ott lemázsálták, mintát vettek belőle a cukorfok megállapításához, s a kettő együttes értéke alapján állapították meg azt az árat, amit aztán pár hónap múlva kifizettek. (Ez 40-45 000 forintnál sosem volt több.) – Pár év múlva aztán napszámos segítségem akadt a művelésre: szinte hihetet- len módon rábukkantam egy gyerekkori, utcámbeli ismerősre, aki az imrehegyi tanyasoron lakott, ugyanis oda házasodott. Nagyon megörültünk, a gyerekkori emlékek megidézése után hamar rájöttünk, hogy kölcsönösen hasznára lehe- tünk egymásnak. „Barátomnak” nem volt szakmája, bérmunkákból élt, s így szinte magától értetődő volt, hogy megegyezünk a szőlő munkálását illetően, amiről akkor már régen tudtam, hogy tévedés volt, és púp a család hátán. Még így is nagy munkámba ( és költségünkbe) került az ültetvény működtetése (metszés, földmunka, zöldmunka, szüretek lebonyolítása), mert tudtam jól, hogy egy ember, még ha mellette is van, nem bír vele. De megnyugtató volt a tudat, hogy az az egy ember mellette van.
