Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - T. Tóth Tünde: „Elment a kedvem a dologtól” (Vajda Mihály: Szög a zsákból)
129 például Farkas Vladimir kötete ( Nincs mentség – Az ÁVH alezredese voltam ), a túlzott precizitás miatt mindenképpen gyanút fog: elvégre Farkas Vladimir évtizedes távlatból szinte percre pontosan leírja az adott történéseket, szó szerint idézi az elhangzottakat, ez pedig finoman szólva sem tűnik reálisnak. Másfelől, a befogadó szempontjából viszont fogós kérdés, hogy a kötet révén az olva- sónak Vajda munkásságához vagy élettörténetéhez áll szándékában közelebb kerülni: hiszen a szerző folyton kétségeket ébreszt az olvasóban, figyelmezteti, hogy biztosat nem állíthat – ami vélhetőleg nem is tétje a kötetnek, szemben egyfajta lelki-gondolko- dásmódbeli öninterpretációs szándékkal. A szövegekben az identitáskeresés és világ- értés a filozófussá válással, ezzel egyidejűleg a filozófusi pálya ellentmondásos, olykor elutasítással vegyes vállalásával áll szoros összefüggésben: a világ a marxizmus felől bizonyosan nem írható le, végső soron megértése is lehetetlen. (Eleve nem célszerű egy filozófustól egyértelmű kijelentésekre számítani, főleg olyan elvont fogalmakat, mint a valóságot , vagy az igazságot érintő kérdésekben.) A memoárírás indíttatásának többféle oka kiolvasható: egyrészt a tudatos felejtéshez való viszony, az emlékek újrakonstruálása, másrészt az úgynevezett felszabadulások történetének feldolgozása: a szülők életútja, az üldöztetés, az 1956-os forradalom, mind sarkalatos pontok a könyvben. Leírásai ugyanakkor nem a precíz tárgyilagosságra törekszenek, hanem a beszélő különböző életszakaszaira jellemző viszony- és érték- rendszereinek érzékeltető megjelenítésére: „A lényeg: az ’56-os forradalom vitathatatlanul fontos lépést jelentett szellemi felszabadulásom útján, de a belőle következő hányattatásaim már nem sokat változtattak beállítottságomon. A rendszerhez semmi közöm nem volt többé, de sem a szocializmus gondolatát, sem a marxista voltomat nem adtam fel.” 3 Vajda tesz kísérletet a szorosabb értelemben vett én-elbeszélésre, a visszaemlékezés gerince mégis az eszmetörténeti hatásoktól átitatott személyes gondolkodástörténet- té szerveződik – amihez hozzátartozik a baráti kör (Fehér Ferenc, Márkus György, Heller Ágnes), a lukácsisták két különváló generációja, majd az eltávolodás a közös világképtől. Ezekből a szövegrészekből kiolvasható az is, hogy a nehezen felismerhető hatalmi viszonyoktól, a pártállami beavatkozásoktól független szféra ez volt számára a személyes és morális autonómia felmutatására, a pártállamiság ideologikus elvárásaitól mentes, szabad alkotótevékenység helyének kijelölésére: „Nem a rezsimet kritizáltuk, ne stilizáljam föl magunkat. Mi a hivatalos ideológiát kritizáltuk. Nem úgy akartuk a marxiz- must, ahogy hivatalosan a marxizmus elfogadott volt, és érzésem szerint már azon is messze- messze túlmentünk, amit az öreg Lukács szeretett volna, nevezetesen, hogy végre kell hajtani a marxizmus reneszánszát, és helyre kell állítani az eredeti marxizmust. Viszont a kérdésnek, hogy mi az »igazi« marxizmus, már semmiféle értelme nem volt számunkra, számomra biz- tosan nem volt.” 4 Lukács György alakja (mind személye, mind megítélése, mind filozófiája), valamint a Budapesti Iskola köré szerveződő szövegek talán azért is hangsúlyosabbak, mert filozó- fiatörténeti szempontból is megkerülhetetlen témakörökkel foglalkoznak. Lukács szere- pe a XX. századi filozófiatörténetben, az őt övező – és főként a fiatalkori munkásságán alapuló tisztelet, ami túlnőtt későbbi véleményegyezés fontosságán – a Budapesti Iskola, és az azutáni új kapcsolatok kialakítása (különös tekintettel a debreceniekre), Heidegger, Husserl filozófiája, szövegeik értelmezési lehetőségei (illetve a fordítási munkálatok) 3 Uo. 115. 4 Uo. 169.
