Forrás, 2018 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2018 / 10. szám - Gion Nándor: „Az írók tisztességesen politizálnak” (IV. rész – közreadja Kurcz Ádám István)
19 Ezt Szalatnay Rezső mondta, illetve olvasta fel ott a fűzfák között a tábor- ban. Több régi „sarlós” volt még vele, akik felidézték emlékeiket, és ütemes tapsolással illusztrálták Munkács vagy Komárom várának ostromát és bevéte- lét. Aztán egy régi verset is felolvastak az új arcú magyarokról, és én nagyon csodálkoztam, hogy a szólam-buborékokon csak egyedül én nevetek. A töb- biek komolyan végighallgatták a verset, hiszen előző nap javaslatot dolgoz- tak ki a csehszlovákiai magyar pedagógusok szövetségének megalakítására. Dobos Lászlótól, a CSEMADOK elnökétől követelték a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúrszövetsége sajtószervének, a Hét című hetilap főszerkesztőjének azonnali leváltását – egyebek között azért, mert a huszonnégy oldalas újság július 14-i számában mindössze két-három oldalon foglalkozott az időszerű csehszlo- vákiai eseményekkel, ellenben részletesen írt a karibi indiánok viszontagságos életéről, és arról, hogy boldogok-e a japán nők –, és megkezdték a megalakulandó magyar ifjúsági szövetség alapszabályzatának a kidolgozását. Lelkesedtek nagyon, és szidták Daniel Okálit, aki egy kassai összejövetelen állítólag kijelentette, hogy a magyarok ott vétik el a dolgot, hogy „azt hiszik, ők is állam[alkotók], pedig nem, mert Csehszlovákia két egyenrangú nemzet, a csehek és a szlovákok közös állama, egy itt élő kisebb nemzetiségi csoport tehát – természetszerűleg – nem rendelkezhet azokkal a szuverén jogokkal, amelyekkel a csehek vagy a szlovákok”. Mondom, hangosan szidták Okálit, és szemmel láthatóan örültek, hogy egészen hangosan szidhatnak egy politikust. Az újságok is támadták Okálit, ilyen címmel: „Ahogy egyesek a demokráciát elképzelik” . Megkérdezték tőlem, mit szólok mindehhez. Teátrális pózba vágtam magam, és azt mondtam: – Uraim, én Európából jöttem. Európában szeretik, ha mindenki megmondhatja a véleményét, még ha felelőtlenül is, és ha nem kell félnie, hogy emiatt bajba kerül. Jó az, ha az emberek mernek beszélni. Az esti tábortűznél megkérték G.-t és engem, hogy beszéljünk Jugoszláviáról. G. nagyon érthetően és világosan beszélt a kulturális helyzetről, az én előadá- som a társadalmi viszonyokról már jóval zavarosabb volt, főleg azért, mert ezúttal valóban nagyképűsködtem, hiszen az önigazgatásról, a függetlenségről, az önrendelkezési jogokról beszéltem, tehát nyugodtan fölényeskedhettem, bár bevallom, időnként az elméletet önkényesen behelyettesítettem a gyakorlattal. Azt azonban nagyon őszintén mondtam, hogy természetesnek tartom, legalábbis kezdetben, a szélsőséges kilengéseket, kezdeményezéseket és szószátyárkodást is ott, ahol az emberek sokáig hallgatni voltak kénytelenek. Időközben Alexander Dubček beszédet mondott a rádióban és a televízióban. Válaszolt a varsói értekezlet résztvevőinek levelére. „A szocializmus szabad, kor- szerű és mélyen emberi társadalommá” való fejlesztéséről beszélt. A táborban zseb- rádiókon hallgatták, bólogattak, és azt állították, hogy ezután a beszéd után még inkább növekszik Dubček népszerűsége. Egy hosszú hajú, szakállas, öreg festő is járt a táborban. Vagy két óra hosszat vitatkoztam vele a képzőművészetről és a filozófiáról. Azt mondta, ő bízik a fia- talokban, mert a fiatalok mindig a haladásért küzdöttek, és mindig helytálltak. És egyáltalán, bízik az emberekben. Íme, a jelenlegi csehszlovákiai helyzet is ezt a bizalmat igazolja.
